Zürich, a magyar város

- Hívtam telefonon, amikor még Zürichben volt. Akkor azt mondta: az Alpoktól délre egészen más a világ.

– Amikor megérkeztem Svájcba, Ilma Rakusa irodalomkritikus – aki kiváló ismerője az irodalmunknak, s korábban már leveleztünk – azzal fogadott, hogy írhat-e rólam a Neue Zürcher Zeitungba. Miután a terjedelmes cikk megjelent, sokan megkerestek, akik érdeklődnek a magyar irodalom iránt. Például egy berni hölgy felajánlotta: ha van kedvem, elutazhatok vele Milánóba, ő szintén női politikával foglalkozik, s átbeszélné velem az úton, milyen a nők helyzete Kelet-Európában, pontosabban Magyarországon.

– Egy nőnek valóban kockázatos magyarul megszólalnia a svájci utcákon?

– Igen. Engem is figyelmeztettek Zürichben magyar egyetemista lányok vagy bébiszitterek, hogy vigyázzak, mert ha magyarul beszélek a Langstrassén, azonnal leszólítanak férfiak. Meg is történt. Kétségtelen: 2008, a válság kezdete óta magyar lányok uralják az utcai prostitúciót Svájcban. Majdnem hetven százalékuk családanya, gyerekeket, férjet hagynak itthon. Kint három hónapra kapnak munkavállalási engedélyt. Általában a Nyírségből és Borsodból érkeznek.

– Találkozott velük kinn?

– Nem nehéz: mindenhol ott vannak a magyar szexmunkások. Róluk szól az Anya Zürichben dolgozik című írásom, amely a VS.hu-n jelent meg.

– Ők úgy mennek el innen, hogy sem a családjuk, sem a környezetük nem tudja, hogyan szerzik a pénzt?

– Így van. A lányok ezt szégyellik itthon, kint viszont megered a nyelvük. A rendőrség szerint amúgy a prostitúcióval a legnagyobb baj inkább az, ami körülötte van: azok, akik futtatják, akik igénybe veszik a szexmunkásokat. Készült egy nagyon szép film, a Traumland, amelyet egy svájci lány forgatott egy bolgár prostituáltról. Arról is, hogy ő kikkel van kapcsolatban. A kuncsaftok főként három társadalmi miliőből kerülnek ki. Egyik a bevándorló munkás – Albániából, Szerbiából –, aki saját országában már igénybe vett prostituáltakat. Aztán ott a svájci kispolgár, akinek nincs igazán szexuális élete otthon, ezért fordul prostituálthoz. Beszélgettem egy svájci családpszichológus-nővel, aki azt mondta: annyira konzervatív és anyagias a svájci társadalom, hogy a nők sokszor még mindig a pénzért házasodnak.

– És a harmadik kuncsafttípus?

– Ők vannak a legtöbben: utazó bankárok, vállalattulajdonosok. Mivel állandóan úton vannak és feszült az életük, muszáj valahol ezt kiengedniük. Eközben nagyon is protestáns város Zürich, patriarchális a társadalma. Más kérdés, hogy anyukaként azt mondom: fantasztikus ott gyerekkel lenni, lényegesen könnyebb, mint itthon. Ráadásul kifinomult és multietnikus a kultúra, többnyelvű az irodalom, a zene, a pénz biztonságban van, áramlik befelé. Az orosz oligarchák az utóbbi tíz évben elárasztották Svájcot. Sokuk gazdagabb, mint például Tina Turner, aki ma az egyik leghíresebb zürichi lakos.

– De vajon ugyanilyen marad-e Svájc tíz év múlva is, ha az orosz oligarchák ennyire ellepik az országot?

– Nyilván teljesen más az orosz kultúra, mint a germán, és egész másként élik a hétköznapjaikat ott az orosz oligarchák. Félnek, páncélautóval járnak. Egy kislányt, aki a gyerekeim ovistársa volt, hárman kísértek reggelente az óvodába.

– És milyen a magyar kolónia?

– Rengeteg magyar él kint. Felolvasóestemre sokan eljöttek közülük. Nem is értem, miért nincs magyar kulturális intézet Svájcban. A zürichi operaház igazgatója is magyar származású, Andreas Homoki. Rendezett már kint Bodó Viktor, Schilling Árpád is. Mundruczó Kornélnak komoly sikere volt tavaly egy fesztiválon. Erős a jelenléte ott a magyar kultúrának. Például Nádas Péter felajánlotta fotográfusi életművét a Kunsthaus Zugnak.

– Nem ejti zavarba a svájci átlagembert, hogy Magyarországnak hányféle arca van? Remek alkotók, kiváló orvosok éppúgy, mint magyar szexmunkások.

– Még mindig azt gondolják rólunk: Magyarországnak kiemelkedő szerepe volt a rendszerváltásban. Mondják azt is, az ’56-os magyar emigráció sokat tett a politikai változásért. Most viszont a svájciak egyszerűen nem tudják elképzelni, hogy egy rendszert váltott ország visszarendeződik. A Neue Zürcher Zeitung nemrég keményen bírálta Magyarországot a multinacionális cégekkel való viszony, illetve a munkaerő-elvándorlás miatt. Látják ezt a svájciak, hiszen oda is mennek magyarok. Mindennapos, hogy ha meghirdetnek egy gyermekorvosi, ápolói vagy informatikusi állást, nagyon jó, nagyon megbízható, szakképzett munkaerő érkezik Magyarországról. De az nekem is feltűnt, hogy míg egy magyar kőműves itthon nem tudja felhúzni egyenesre a falat, Svájcban igen.

– Mit gondol, mi az, amire érzékenyebb lesz itthon a svájci élet után?

– Ha nem kérdezik meg a véleményemet. Ha ellopják az ötleteimet, s azokból másnak terem a babér, mert ő esetleg politikailag megfelelőbb személy. Továbbra is irritál minden, ami a gyerekek életét ellehetetleníti, nehezíti, akár az oktatás, az iskola felszereltsége vagy a kommunikáció szülők és tanárok között. A tankönyvügy kapcsán azt mondtam, de jó lenne, ha svájci iskolába járhatnának a gyerekeim, nem kellene ezt a hamis, buta történelemszemléletet tanulniuk. Úgyhogy a férjem már felvetette, mi lenne, ha a gyerekek iskoláztatása érdekében most ő is megpályázna kint valamit... Különben már az is érzékenyen érint, hogy a szigligeti alkotóházat ledózerolják, szálloda lesz ott, s ezzel megszűnik Magyarországon minden olyan hely, ahol az író kap egy szobát, egy ebédet, és megírhatja a könyvét. Érthetetlen, nálunk miért nincsenek írói csereprogramok, miért nem vagyunk benne a nemzetközi körforgásban. Miközben a magyar irodalom világhíres, mi még mindig a belterjes urbánus-népi vitában élünk. Ez nekem annyira semmitmondó vita, hogy már nem is követem.