Zsidóbérencnek bélyegezték a világhírű írót

Az idei évforduló alkalmából a Le Point napilap a korabeli rendőrségi jegyzőkönyv alapján idézte fel a több mint száz évvel ezelőtti eseményeket.

Émile Zola és felesége, Alexandrine két kutyájuk kíséretében 1902. szeptember 28-án, szokásos nyári üdülésükből tértek haza Párizsba. Hat hetet tölöttek teljes nyugalomban az író Médanban lévő vidéki házában. Érkezésük napján szokatlan hideg, nedves idő köszöntött Párizsra, ezért a szobainas, Jules Delahalle begyújtja a hálószobai kandallót. Alig kaptak azonban lángra a faszénkockák, sűrű füst kezdett előgomolyogni a kandalló fémajtaja mögül. Az inas nem értette: tavassszal még hibátlanul működött a fűtés. Mindenestre biztosabbnak tűnt, ha felhagy a kísérletezéssel. Becsukta a kandalló ajtaját és kiszellőztette a szobát. Amikor a háziak megérkeztek, Alexandrine asszony arra kérte az inast, hívja ki másnapra a kéményseprőket.

Szeptember 29-én reggel 8-kor Jules hiába várta a nappaliban Zoláékat, még nem jöttek ki a hálószobából. Pedig koránkelőek voltak, s a kéményseprőket is aznapra várták. Az inas végül 9-kor szánta el magát, hogy bekopog, de választ nem kapott. Addigra a többi alkalmazott is összefutott a nappaliban. Együtt nyitottak be a hlálószobába. Döbbenetes látvány fogadta őket. Madame Zola eszméletlenül feküdt az ágyán, lábánál a két kutya is végállapotban volt. Az író a szoba közepén, a földön hevert, élettelenül. A személyzet azonnal riasztotta az orvosokat.

Zola asszonyt némi erőfeszítés árán sikerült is magához téríteniük, s azonnal kórházba szállították, mert igen rossz állapotban volt, de az írót már nem tudták újraéleszteni. A hivatalos jelentés szerint Émile Zola délelőtt 10 órakor meghalt. A hír azonnal bejárta egész Párizst, s néhány óra múlva már az egész világ tudta, hogy a kor leghíresebb írója, a naturalizmus atyja halott.

Cornette rendőrfelügyelő 10 óra 20 perckor érkezett a helyszínre, ahol addigra már tucatnyi újságíró faggatta a háziakat. A nyomozó az ügy súlyához illő alapossággal lát neki a körülmények feltárásának, jól ismerte az áldozatot, rendőrségi körökben régóta szemmel tartották Zolát, már akkor, amikor Nana című regényéhez különféle bordélyházakban gyűjtött anyagot, de különösen azóta, hogy a Dreyfus-ügyben való bátor kiállása nyomán két táborra szakadt a francia közvélemény, az ügy (l’Affaire) állandó társasági téma lett, irodalmi küzdelmek kezdődtek,vidéken több helyütt zavargások törtek ki, melyek helyenként zsidóellenes pogromokba csaptak át.

Zola a szélsőjobboldali körök céltáblájává vált, ő volt ugyanis az első, nem zsidó származású közéleti személyiség, aki nyílt sisakkal vállalta a harcot az antiszemitizmussal szemben. A jobboldali sajtóban „hazátlan bitangnak”, „koszos disznónak”, „zsidóbérencnek” bélyegezték.

Zoláék hálószobájában Cornette felügyelő először egy félig üres kloroformos üvegre figyelt fel, s azonnal ki is mondta a verdiktet: véletlen gyógyszermérgezés történt. A sajtó azonnal lecsapott az információra, hírek keltek szárnyra arról, hogy Madame Zola megmérgezte a férjét, vagy éppen öngyilkosság történt. Kis idő múlva azonban a nyomozó észrevette, hogy a kandallóban, amelyet a lakáj állítólag már előző nap elzárt, még mindig parázslik a faszén. Lehetséges, hogy szén-monoxid-mérgezés történt? Mind a négy áldozattól (a két kutyától is) vérmintát vettek, s mindegyikben masszív szén-monoxid koncentrációt találtak. Megvolt tehát a „tettes”. De azért maradtak még tisztázatlan kérdések. Mitől romlott el például a kandalló, amely korábban hibátlanul működött?

Szakértők a lakás kéményében vastag hamuzsírdugót fedeztek fel, ami a nyáron megsűrűsödött utcai forgalom következtében keletkezhetett, de arra nem találtak magyarázatot, hogy a szomszédos kéményekben miért nem találtak hasonló lerakódást. A vizsgálat ezen a ponton hirtelen lezárult.

A Dreyfus-ügy nyomán szélsőségesen megosztott francia közvéleményben a szén-monoxid-mérgezésesről szóló hivatalos állásfoglalás dacára tovább gyűrűztek az író rejtélyes haláláról szóló találgatások, s a többség – pártállástól függetlenül – a merénylet-teória felé hajlott.

Akcióban a kéményseprő

Fél évszázad múltán, 1953-ban Jean Bedel, a Libération újságírója ismét felizzította a gyanú parazsát, amikorZolát meggyilkolták? címmel cikksorozatot tett közzé a baloldali lapban. Idézett egy Pierre Hacquin nevű patikust, aki azt állította, ő személyesen ismerte Zola gyilkosát, egy kéményseprő vállalkozót, aki 1928-ban bekövetkezett halála előtt elmesélte neki, hogy ő ölte meg az írót. Henri Buronfosse kisvállalkozó 1902 szeptemberében, Zoláék hazaérkezésének napján fenn dolgozott a tetőn, egy szomszédos lakás tulajdonosának megbízásából. Ő tömte el Zoláék kéményének szellőzőjét, majd másnap csendben eltávolította a tömítést: „ki akarta füstölni a disznót”. A patikus és Henri Buronfosse lelkes hazafiak, szenvedélyes nacionalisták voltak, mindketten tagjai a Patrióta Ligának. Buronfosse egy év múlva elköltözött a kerületből, majd nem sokkal később Henri keresztneve mellé hivatalosan felvette az Émile-t is. Már sosem fogjuk megtudni, mi vezette, provokáció vagy lelkifurdalás?

Ugyanebben a cikksorozatban a szerző hivatkozott Cornette felügyelő egyik rokonára, aki szerint a rendőrtisztviselő egy nap, családja körében elismerte: „ Igen, Zola valóban gyanús körülmények között halt meg... Azt hiszem, ha tovább folyik a vizsgálat, kiderülhetett volna, hogy talán nem is baleset történt. De Franciaország éppen akkoriban lábalt ki a Dreyfus-ügyből, a kormányzatnak nagyon nem hiányzott, hogy egy újabb ügy ismét felkorbácsolja a szenvedélyeket....”

A történet valamennyi szereplője rég halott, már sosem derülhet ki, mi is történt valójában. Ha merénylet, akkor elmondható, hogy profi munka volt.

A Dreyfus-perről és Zola J'accuse...! címmel megjelent tiltakozásáról itt olvashat magyarul:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Alfred_Dreyfus

vagy franciául:
http://www.herodote.net/histoire/evenement.php?jour=18980113