Zöldmezős szaxofon és a titkosított színház-adásvétel

– Huszonhárom éves volt, amikor a cannes-i filmfesztiválon két film főszereplőjeként is élénk érdeklődést keltett a zsűri tagjainak körében. De hiába  keresték – pedig nagyon is keresték – a sztárforgatagban, be kellett érniük a Hungarofilm ve­­zér­­igazgatójának rögtönzött magya­­rá­­za­­tával: azért nincs ott, mert Ma­­gya­­rországon forgat.

– Valóban Magyarországon voltam, és egy Vörösmarty utcai albérlet konyha melletti cselédszobájában mit sem sejtettem minderről. 1969-ben két nagyon erős, de egymás erejét egyben ki is oltó magyar klasszikus, Sára Sándor Feldobott kő és Jancsó Miklós Fényes szelek című filmje is szerepelt Cannes-ban, velem a főszerepben. A zsűri elnöke, Luchino Visconti mindenképpen meg akart ismerni, és mivel nem volt könnyen feladós típus, el is jött Budapestre. A Madách Színház melletti fodrászatban ültem (akkor még volt hajam), amikor valaki izgatottan leszaladt, hogy Visconti a Gellért szállóban rám vár. Meg is nézett aznap este, amint dalra fakadtam az Egy pohár víz bemutatóján, és előadás után már vittek is vacsorázni. Csak mondom, senki nem bocsátotta meg azóta sem, hogy emiatt kihagytam a premier utáni bankettet.

Fotó: Bazánth Ivola

– De megérte kihagyni, nem?

– Másnap az Éjjeli menedékhelyben is megnéztek, aztán jött a meghívás, egy hónap Rómában és Ischián, a comte – Visconti tényleg gróf volt – nyári rezidenciáján. Magyar ésszel felfoghatatlan luxus, főleg három nejloninggel és a hideg vízben való kilötykölésükhöz alkalmas Mos6 típusú péppel a bőröndömben. Filmsztárok, politikusok, modellek, vacsorák, lokálok… Jellemző a hülyeségemre, hogy nem tűnt fel: valahogy ugyanazok a párok ültek minden vendéglőben és bárban a mellettünk lévő asztalnál, mindaddig, amíg már itthon meg nem kérdezték, hogy kikkel ebédelt Balázsovits elvtárs augusztus 24-én 12 óra 12 perckor a Harry’s étteremben… Mondtam frappánsan, hogy Zeffirellivel és az olasz kommunista párt két parlamenti képviselőjével, de nyilván nem volt helyes a válasz, mert a béemes azonnal lecsapott rá: nem gondolhatja komolyan, hogy az olasz kommunisták akár csak hasonlítanak is az igazi kommunistákra…

– De aztán csak kiengedték forgatni a tibeti jógiról, Milarepáról készült, a kissé excentrikusnak tartott rendezőnő, Liliana Cavani által jegyzett filmre 1974-ben, és a nemzetközi botrányt kavaró Jancsó-féle Magánbűnök, közerkölcsök felvételeire Jugoszláviába, ahol, nem mellesleg, anyaszült meztelenül volt látható. És, bár ezt a mozit akkor még hivatalosan nem mutatták be itthon, nyilván elég sokan látták, mert évtizedekkel később véletlenül fültanúja voltam annak az esetnek, amikor nyilvános helyen éltesebb hölgyek kis csoportja izgatottan összesúgott a háta mögött, amit Molnár Gál Péter, a legendás kritikus jó hangosan úgy kommentált: „Te, Lajos, ezek még emlékeznek a seggedre…”

A belügyesek pedig azt kérdezték tőlem: mondja, Balázsovits elvtárs, hogy lehet, hogy amikor annyi nagy színész van Magyarországon, éppen magát választották?

– És az hogy lehet, hogy a rendszerváltás után, amikor végre kinyílt a világ, imádta a közönség, kapkodták a színház- és filmrendezők, ott hagyott csapot-papot, és lelépett a szakmából– Kevesen tudják, hogy speditőrnek állt Németországban, fogalmuk nem volt a bajoroknak, micsoda világsztár adogatja nekik a kalapácsot, kinek kiabálnak le az euroszürke panel tetejéről, hogy „Ludwig, Hammer!” Miért gondolta, hogy Magyarországon befellegzett a színháznak?

– 1990 elején alakult a MASZK, a Magyar Színész Kamara, belecsöppentem a közepébe, tetszett, hogy mi leszünk az egyetemes magyar színjátszás szerves fejlődését elősegítő, értékközpontú, érdekközvetítő, -egyeztető és képviseleti tevékenységet ellátó, továbbá a nemzetközi színházi kapcsolatok fejlesztését elősegítő, pártoktól, kormánytól független, nyilvántartott tagsággal rendelkező társadalmi szervezet.

– Bocsánat, vegye úgy, hogy nem kérdeztem semmit…

– Na látja!

– Egy évig bírta a Ludwig, Hammer!-t…

– Beláttam, hogy a segédmunkás meló után kocsmai kórusban énekelgetni sem a nagyszínpad. És nagyon hiányzott a családom is.

– És akkor jött a Játékszín.

– Megpályáztam, később átestem még a C típusú átvilágításon is, két embert kellett megneveznem, akik legalább húsz éve ismernek. Nekik sem volt fogalmuk semmiről, amikor megkereste őket a hatóság, az egyik ijedten hívott fel, „apuskám, mit csináltál, hogy egy őrnagy kérdezősködött nálam rólad egy fél napig?” – aztán rám mondták az áment. Izgalmas volt kitalálni az arculatot, a tematikát, célközönséget keresni-találni, felépíteni a színházat műszaktól művészekig. Szerették. Szerettük.

– A legtöbb színházzal ellentétben ez nem önkormányzati felügyelet alá tartozott.

– Sosem tudtam igazán, hogy ki a főnököm. A minisztérium vagy a vagyonkezelő– Néha meglepődtem, hogy mégis mi lehet a közös bennünk a Monostori erőddel vagy a keszthelyi múzeummal, de minek filózni, amíg a pénztár előtti sor a sarokig ér.

– Hát, sokra ment a telt házakkal meg a kígyózó sorokkal… Nem is gyanította, hogy kinézték a Játékszínt valaki másnak?

– Ösztönösen éreztem, hogy valami nem stimmel egy évvel a sajnálatos események előtt is, amikor szokatlan mód azonnali vizsgálatot rendeltek el a Játékszínnel kapcsolatban. Nem mintha veszteséges lett volna, több tízmilliós eredménytartalékot képeztünk, ezt így ejtik hivatalosan. Nálunk az volt a szokás, hogy ha nem vagyok bent éppen, a gazdasági igazgató kibonthatja a nekem szóló leveleket. Ez megtörtént, és az állt a közleményben, hogy minden támogatást megvonnak tőlünk 2012 január elsejétől, végelszámolás alá vesznek. Nekem kétévi fizetés jár, de nyugodtan felejtsem el, mert az új törvények szerint ez pofátlan végkielégítésnek számít, megkaphatom ugyan, de a következő héten fizethetem vissza a 90 százalékát, úgyhogy fogjak másfél millió forintot, és éljek a szabad eltávozás lehetőségével, a színház jogutód nélkül megszűnik, köszönik az elmúlt húsz évet, senki nem mond a másikra csúnyát, viszontlátásra.

– Ehhez képest hárman pályázat nélkül megnyerték a jogutód nélkül megszűnő színházat 3 100 000 forintért, és az aktust titkosították…

– Egy körúti színház adásvétele titkosítva – nyilván bevett szokás.

Fotó: Bazánth Ivola

– Viszont az új direktor torkaszakadtából nyilatkozta, hogy nem volt más megoldás, lévén a Játékszín veszteséges.

– Kicsit még kérleltek, hogy maradjak ott segíteni, csináljuk ketten (négyen?), mondtam, hogy ha egyedül elboldogultam vele húsz évig, csak nem kezdek négykezest, és hazamentem. Csak halkan jegyzem meg, hogy azóta az utódok sincsenek a térségben.

– Azért csak sejti, mi volt a baj magával…

– Gyanítom. Liberális egy vircsaft vagyok. Megállt bennem az ütő, amikor az államtitkár a beiktatásomnál kifejezte reményét, hogy magyar, sőt nagyon magyar művészet szentélye lesz a Játékszín, elküldte a minisztérium a protokoll-listáját, csupa olyan névvel, akik soha a lábukat be nem tették a színházba, viszont a premiereken a másik oldal volt túlnyomónak mondható… Mintha én tehetnék róla, hogy a preferált hölgyek-urak csekély érdeklődést mutatnak a művészetek iránt.

– Bezzeg a baloldal mindig megtalálta! Az elmúltnyolcévben mindenfélével megkínálták, más kérdés, hogy nemigen fogadta el.

– Voltam percekig kurátor, de elég bután néztem, amikor arról kellett dönteni, hogy milyen gyerektábor, amatőr festőegylet mennyi támogatást kapjon.

– Még főpolgármester-jelöltként is felmerült a neve. Van fogalma, mit úszott meg?

– Már van.

– Így aztán hazament a Játékszínből és két évig próbálta feldolgozni a menesztését. Látszólag lazán.

– Nem tudtam mit kezdeni magammal. Az sem mindegy, hogy az embert húszévesen teszik lapátra, vagy az én koromban. Kifelé még csak-csak eljátszottam, hogy rá se rántok, de magamnak nem tudtam hazudni. A feleségem és a lányom nem bírta tovább nézni a téblábot, megkérdezték, mit szeretnék istenigazából, mondtam, szaxofonozni. Erre kaptam tőlük egy fantasztikus altszaxit, találtam egy csodás tanárt – Majthényi Csillát –, aki az elején megkérdezte, tudok-e kottát olvasni. Mikor válaszoltam, megállapította: ez zöldmezős beruházás lesz.

– Most meg már fellép… Fújt koncertvendégként, kiállításmegnyitón, vérprofi zenészekkel.

–Igaz. De nagyon szégyenlősen.

Balázsovits Lajos

1946. december 4-én született Nagykanizsán.
Pályakezdőként Jancsó Miklós filmjeinek állandó szereplője, de elsősorban színházban játszott.
1969 és 1974 között a Madách Színház, 1974 és 1979 között a Vígszínház színésze. 1982-ben visszatért a Madách Színházba. 1991-ben egy évre a Nemzeti Színházhoz igazolt.
1992-ben nevezték ki a Játékszín igazgatójává.
Balázs Béla-díjas, érdemes művész.