Závada Pál: Mindazt, ami a magyar kultúrában felépült, most rombolják szét
– A Weiss Manfréd örököseiről szóló történetet először filmforgatókönyvnek akarta megírni, majd színdarab lett belőle, végül megjelent a Hajó a ködben. A többműfajúság jót tett a regénynek, amely tele van filmszerű jelenetekkel, feszes dialógusokkal. Ahogy egyik kritikusa is írta: a könyv letehetetlen.
– Számomra az egész munka kezdettől fogva nagyon izgalmas volt. Rózsa János filmrendező valamikor 2015-ben keresett meg azzal, hogy filmet akar csinálni arról az alkuról, amit Weiss Manfréd családtagjai 1944-ben, a németek bevonulása után kötöttek a nácikkal. Beleástam magam a témába, igyekeztem minden hozzáférhető forrást elolvasni. De a filmkészítés malmai lassan őrölnek, sajnos máig nem indult el a forgatás. Egy ponton bejelentettem Jánosnak, hogy közben regényt írok a témából. A szegedi színház megbízása pedig csak további ösztönzést adott a színdarabformátum kialakításában, sok mindent kipróbálhattam a drámai szituációkban, és ezeket felhasználhattam a könyvben is.
– Különleges a mű dramaturgiája: egyrészt valóságos eseményeket idéz fel valódi szereplőkkel: Weiss Manfréd 1922-ben bekövetkezett halála után a nevét viselő hatalmas gyárát fiai és vejei irányították tovább, akik maguk is dúsgazdag iparmágnások, bankárok voltak. A vállalatbirodalom igazgatását és a vagyon kezelését elsősorban a legambiciózusabb vőre, Chorin Ferencre bízták, aki a Gyáriparosok Országos Szövetségének is elnöke volt, valamint az Országgyűlés felsőházának tagja. Miniszterek és miniszterelnökök tartoztak a baráti köréhez, jóban volt Horthy Miklóssal is. A regényben azonban Weiss Manfréd kapott még egy lányt, Weiss Helént, aki a valóságban nem létezett, ahogyan férje, Kohner Artúr és annak szeretője sem. Ők lettek a könyv főszereplői és elbeszélői. Miért kellettek a kitalált figurák?
– Nem dokumentumkönyvet akartam írni, hanem regényt, és ehhez szükségem volt arra, hogy szabad kezet kapjak a szereplőim magánéletéhez, házassági konfliktusaikhoz is. Dramaturgiailag pedig felerősítsék azokat a vélemény- és értékkülönbségeket, amelyek a családot jellemezték. A rokonok között ugyanis akadtak, akik azt gondolták: a nácikkal üzletet kötni olyan kollaboráció, amely erkölcsileg elfogadhatatlan. Ennek ad hangot leginkább a regényben főhősöm, Kohner Artúr is. Ennél is ellenzékibb hangot üt meg Weiss Manfréd legkisebb lánya, Weiss Judit, aki azt képviseli, hogy náci gyilkosokkal egyáltalán nem szabad tárgyalni.
– Judit nem képes elviselni, hogy családja mégis megállapodik a nácikkal, és lelkiismereti okokból öngyilkosságot követ el a regény végén. A valóságban ez sem így történt.
– Weiss Manfréd legkisebb lányát Edithnek hívták, és nem lett öngyilkos, az viszont igaz, hogy rengeteg derék cselekedet vitt végbe. Amikor a kormány 1941-ben az „idegenrendészeti eljárásra” hivatkozva az állampolgársági papírokkal nem rendelkező hontalan zsidókat Kőrösmezőre szállíttatta, a Slachta Margit vezette bizottság tagjaként Weiss Edith bárónő is odautazott. A csendőrök onnan deportálták a kiutasított zsidókat Kamenyec-Podolszkijba is, ott a nácik lemészárolták őket. Edith nem tudhatta, mi vár ezekre az emberekre, viszont felháborította, hogy a magyar hatóságok hogyan bánnak velük, mennyire nyomorúságos körülmények között tartják őket Kőrösmezőn, esőben-sárban, fedél és étel nélkül a kisgyerekeket is. Edith is abban a bizottságban dolgozott, amely részletes jelentést írt a szörnyű állapotokról. A beszámolójukat elküldték a kormánytagoknak, Horthynak is. Edith kérte a sógorát, Chorin Ferencet is: ha már ennyire jóban vagy ezekkel a politikusokkal, és akkora haverod Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, állítsátok le sürgősen a zsidók elhurcolását, mert ami itt zajlik, az botrány.
– De semmit nem sikerült leállítaniuk.
– Nem, viszont a család minden támogatást megadott a deportálásokat kivizsgáló bizottság munkájához, és büszkék voltak Edithre. Sokáig ők sem hitték el, hogy a németek megszállhatják Magyarországot, abban bíztak, hogy Horthy barátsága amúgy is kiemelt biztonságot jelent számukra. Chorin Ferenc a zsidóellenes kormányrendeleteket sem vette komolyan egy ideig. Azt gondolta, ezeket úgysem tudják végrehajtani, a hazai ipart nem lehet zsidótalanítani, mert akkor a gazdaság összeomlana. A csepeli gyárak sem működnének nélkülük, és több mint húszezer munkásuk kerülne az utcára. Noha a családtagoknak volt svájci vízumuk, nem akarták elhagyni az országot. Nagyon nagy magyaroknak érezték magukat, és többségük rég kikeresztelkedett. Chorin Ferencék például már a Tanácsköztársaság után, amikor sokkolóan érte őket a fellobbanó antiszemitizmus. A kommunista, baloldali eszmék távol álltak tőlük, főleg azok után, hogy az alapító atya, Weiss Manfréd öngyilkosságot kísérelt meg 1919-ben, mert a kommunisták államosítani akarták a gyárát. Ő is és az örökösei is konzervatív liberális nézeteket vallottak, nyugati, polgári ízlésük, értékrendjük volt. Chorin közvetlen baráti köréhez tartozott Bethlen István és Kállay Miklós is, akik a mérsékelt konzervatív politikát képviselték, szemben Horthyval.
– A család azonban már 1941-ben szerződést kötött a nácikkal: aláírták, hogy Csepelen fegyvereket, repülőgépeket gyártanak és szállítanak a németeknek. Megépült a nácikat haditechnikával ellátó Dunai Repülőgépgyár is. Kényszerből kötöttek szerződést, vagy mondhattak volna nemet is?
– Valószínűleg már nem, olyan nagy lett addigra a német befolyás, hogy egy magyar zsidó család nem fordulhatott szembe vele. Ráadásul a csepeli gyár régóta ráállt a hadieszközök gyártására, és a németekhez is régi üzleti kapcsolat kötötte őket. Annak idején Weiss Manfréd kezdett haditechnikával foglalkozni, és ez jelentős nyereséget hozott neki az első világháborúban. Több évtizedes tapasztalatuk volt tehát a hadiiparban, és az örökösök 1941-ben nem tudhatták, hogy a nácik hamarosan döntenek a „a zsidókérdés végső megoldásáról”. A családtagok mindenfelől be akarták magukat biztosítani: így váltak a nácik üzleti partnereivé, anyagilag támogatták a magyar kormánypártokat, ugyanakkor az ellenzéki pártokat is. Chorin kapitalista szemléletét az jellemezte, hogy minél több vasat kell egyszerre a tűzben tartani. S miközben Horthy barátságát kereste, vezető magyar politikusokat próbált meggyőzni arról, hogy a németek szövetségét fel kell mondani és az angolszász hatalmakkal kell megegyezni. Amikor kiderült, hogy ez nem fog menni, és hiába keresztelkedtek ki, a zsidótörvények rájuk is vonatkoznak, persze már nem akarták a nácibarát kormányt támogatni, de akkor már késő volt. A német megszállás után Chorin Ferencet, sógorait, Kornfeld Móricot és Weiss Jenőt is letartóztatták. Chorint és Kornfeldet az Astoria Szálló pincéjében kínozta a Gestapo, majd deportálták őket.
– De végül a németek mindkettőjüket szabadon engedték, és alkut ajánlottak a családot és a vállalataikat képviselő Chorin Ferencnek. Kurt Becher SS-ezredes, aki a német hadsereg gazdasági ügyeit képviselte Magyarországon, felajánlotta: ha a Weiss Manfréd műveket és minden ingatlanukat 25 éves tartós használatra átadják a náciknak, a családtagok elhagyhatják az országot. Svájcba és Portugáliába mehetnek, sőt, jelentős összeget kapnak ahhoz, hogy külföldön újrakezdjék az életüket. Ugyanakkor a család kapott egy másik ajánlatot is, azt viszont a Sztójay-kormánytól: ők is megígérték nekik, hogy elhagyhatják az országot, amennyiben minden vagyonukat a magyar államra hagyják. Miért nem ezt fogadták el?
– Egyrészt nekik ez egy újabb államosítást jelentett. De a legfőbb ok az volt, hogy Chorin Ferenc a magyar felet megbízhatatlannak tartotta, számára komolyabb üzleti partnernek tűnt Kurt Becher, aki garantálta, hogy a megkötött szerződésüket Himmler is aláírja.
– Miért volt fontos ez az üzlet Himmlernek?
– Mert a hadiiparban erősen rivalizált Göringgel, aki szintén érdekelt volt a repülőgépgyártásban. A magyar gyárigazgató tudta, Himmler mindent meg fog tenni azért, hogy versenyelőnyhöz jusson, a csepeli gyárat megszerezze, és szüksége lesz Chorin szakértelmére is. Ő pedig hidegfejű pénzemberként ahhoz értett a legjobban, hogyan kell minél előnyösebb szerződéseket kötni. Így tudta a családját is megmenteni.
– Chorin Ferencet azonban a politikai érzelmei gyakran megcsalták. Kijutottak Portugáliába, s még akkor is támogatta anyagilag az emigrációban ott-tartózkodó Horthyt és feleségét. Ilyen mély barátságot érzett a kormányzó iránt, vagy nem látta, mekkora felelőssége volt a magyar holokausztban?
– Valószínű mindkettő igaz. Chorin jelentősen túlbecsülte ezt a barátságot, és vélhetően elhitte, hogy a deportálásokért és a háborús bűnökért igazából a nácik a felelősek. Ha a nagy idők nagy tanúi számvetést írtak volna arról, hogy döntéseikben mi motiválta őket, miről tudtak és miről nem, miben tévedtek és mikor voltak gyávák, sokat tanulhatnánk a történeteikből. Egyébként az első világháború éveiben Weiss Manfréddal készített egy interjút Bródy Sándor, az író. Megkérdezte azt is az iparmágnástól, nem érez-e lelkifurdalást amiatt, hogy az általa gyártott fegyverekkel sok ember életét kioltották az első világháborúban. A gyáros annyit felelt, hogy nem ő gyilkolt, neki a fegyvergyártás a mestersége, és nincs más gondja, mint hogy azt a legtökéletesebb módon folytassa. És persze anélkül hogy mondania kellett volna, mindenki tudta, hogy a vállalat mögött mekkora a jóléti háttér.
– Másfelől Weiss Manfréd és örökösei rengeteg szociális intézményt segítettek, jótékonykodtak, nagy mecénásai voltak a hazai művészvilágnak, Chorinék támogatták például Ady Endrét. Finanszírozták a Magyar Szemlét, majd 1938-ban megalapították a Magyar Nemzetet. Polgári ethoszukhoz hozzátartozott a társadalmi szolidaritás, a kultúra támogatása. Megdöbbentő ezt összehasonlítani a jelenlegi gazdasági elittel, Mészáros Lőrincék mentalitásával. Könyvének egyik legfájóbb tanulsága, hogy a polgári ethosz a magyar társadalomban szinte teljesen elveszett. Harminc évvel a rendszerváltás után sem jött létre olyan nagypolgári réteg, amely hajlandó lenne a demokratikus intézményekre költeni: a független kultúrára és sajtóra.
– Mert ezeknek még az uralkodó osztályuk is bármikor alávetett lehet. Ha akadnak is olyanok, akiknek a sajtó és a kultúra támogatása fontos, kevesen vannak, és a gazdasági erejük meg sem közelíti az egykori Weiss Manfréd családét. Akik pedig manapság a közpénzek lenyúlásával és politikai lojalitásukkal szerezték meg a milliárdjaikat, sosem érzik úgy, hogy elég, amijük van, és nem támad fel bennük a társadalmi felelősségérzetük.
– Tamás Gáspár Miklós írta egyik cikkében: „Még nem volt olyan hatalom nálunk, amelyik ennyire semmibe vette volna a kultúrát.” Provokatív kijelentés, de szerintem igaz. A Horthy-rendszerben például virágzott a kultúra, a kávéházakban pezsgő szellemi élet folyt, rengeteg napilap, folyóirat megjelent, akkor működött a Nyugat is.
– És az akkori kormányokat nem zavarta, hogy létezik a Nyugat, eszükbe sem jutott, hogy tönkretegyék, ellehetetlenítsék. Úgy gondolták, ha van olyan réteg, amelyik eltartja a lapot, hadd legyen. Később a Kádár-rendszerben is egyre szűkült a tiltott kultúrpolitikai kategória, és egyre többet megtűrtek. Kádárék értékelték a tehetséget, örültek annak, ha külföldön is büszkélkedhetnek azzal, hogy mennyi kitűnő filmes és színházi ember, zeneszerző és író dolgozik itt, akik nemzetközi díjakat is elhoznak. Lehetett villogni azzal, hogy egy szocialista országban is milyen magas a kultúra színvonala. Csakhogy a jelenlegi rendszer teljesen más. Ma minden egyetlen ember akaratától függ, aki azt gondolja magáról, hogy mindenhez ért. Ellenségnek tekint mindent, ami az ő kontrollja nélkül, szabadon és függetlenül szeretne létezni. Mint amilyen a valódi kultúra is, ami nem is lehet ebben a helyzetben más, mint ellenzéki. Ma meg lehet tenni, hogy a Várból száműzzék a Széchényi könyvtárat, szétverjék az Akadémiát, tönkretegyék a felsőoktatást, a független és magánszínházakat. Ezer példát sorolhatunk. Mindazt, ami a magyar kultúrában felépült, most rombolják szét, olyan gyorsasággal, hogy szinte fel sem tudjuk fogni.
