Yves Saint-Laurent

Íme, most itt van a szóban forgó francia tervező (kicsit ejtett vállakkal, vékonyra svejfolva), és ne legyen kétségünk, jönni fognak mások is: a meggyilkolt Versace meg a többi.

Akiről ily filmet csinálnak, az már maga egy kész „brand”, vagyis magasan jegyzett márka. Elismert, népszerű, ezért lehetnek jók a piaci kilátásai a mozi sötétjében is. Híres ember a maga jogán. A marketingköltség egy része már meg van takarítva a forgatókönyv első szavainak leírásakor.

Nagy a csábítás hát! Nem véletlen, hogy a vásznon jobban örülnek, mint a nézőtéren – állapítom meg kissé borúsan, pedig nagyon igyekeztek a filmgyárban is. A ruhák eredeti, valódi YSL-termékek, s el kell ismerni: légkörük van, saját világuk, autonóm jelentésük. Nem ily verőfényes a szerző állapota! A Párizsba vidékről (Francia-Afrikából) felvándorolt, szorongó tehetség nem sokat lát s láttat a hatvanas-hetvenes éveknek a valóságos viszonyaiból. (Pedig történt akkoriban egy és más!)

Ez itt egy kissé befülledt, de mindenképpen belterjes történet, ahol a cigaretta, a drog, az alkohol, a szex egyszerre lenne jele a nagyvilágiasságnak és a bohémségnek, ne adj’ isten még a tehetségnek is. („Oly szépen tud cigarettázni...”) A divattervezés szinte a nehéz testi munkák súlyával nyomasztja hőseinket, akik maguk is, alkatilag is hullámvasutas kettősséget hordoznak: mániás és depressziós szakaszok emelik vagy dobálják őket. Beérik azzal, hogy viszonyítási pontjaikat egymásban lelik fel, ettől lesz egy idő után bezárkózó és unalmasba forduló a mese. A mánia a vásznon, a depresszió a nézőtéren lel formát.

Tekintsük odafigyelősen megcsinált tucatterméknek hát Jalil Lespert filmjét, amelynek címszerepét nagyon tehetségesen játssza Pierre Niney.

Bölcs István