Világokat járt be, jöhet a második ötven év – a Mérleg története

Ötvenéves a Mérleg, és még mindig áll, ami korunkban nagy szó, mert a hazai folyóiratok között széles pengével kaszál a halál. Megszűnt – vagy némi eufemizmussal – szünetel a Holmi, a valaha szamizdatként üzemelő Beszélő, a Színház, a Muzsika, a 2000. Ehhez nem kellett nagy ösztönzés. Elég volt, hogy az NKA kiszállt a támogatók sorából. Gyakorlatilag fillérekről volt szó. De az is elég, ha az utolsó elkötelezett szerkesztő – mint a Holmi atyja, Réz Pál – meghal. Nagyon vékony az a szál, amely a sorvadó folyóiratokat az élethez köti.

De a Mérleg ötven éve változatlanul áll, és önmagában ezért illik fejet hajtani. 1990 óta az emigrációból is megtért, a szerkesztőség Magyarországon működik. 1965 áprilisában, a II. vatikáni zsinat utolsó évében alapították tudománytörténészek, szeminaristák, derék magyar jezsuiták, katolikus értelmisé­­giek, emigráns kispapok. És ha ez tényleg így van, akkor ez máris több, mint ötven év. Ötvenkettő. Olyan területet ölelt fel, amely a magyar szellemi világban a maga módján extremitásnak számít. A teológiai gondolkodás, az aktívan művelt teológia mélyen gyökerezik a német kultúrában, Magyarországon szobanövénynek számít.

Fotó: Bazánth Ivola

A Mérleg eleinte Bécsben jelent meg a Herder Kiadónál, a zsinat utolsó évében. Azóta szerkesztőnemzedékek váltották egymást. A napfényes hatvanas évek még a teológiában is a megújulást hozott, a szellemi pezsgés utolsó nagy európai korszakának számított. Az ős-Mérleg az emlékezők szerint – az is csoda, hogy vannak ilyenek – ötven év alatt világokat járt be, a progresszív teo­­lógia zászlóshajója volt. Mindezt az egyik alapító, Boór János tudományfilozófus meséli a megemlékezés színhelyén, a Pia­­­­rista Gimnáziumban, amely évtizedekig az ELTE Bölcsészkarának adott otthont. A teológia mellett az európai gondolat kapcsolta össze az alapítókat. A formátum zakózseb alakú, A5-ös, ami nem lehet véletlen. Jó, ha a hidegháború idején egy folyóirat elfér a belső zsebben.

Igaz, a Mérleget Aczélék nem vegzálták, mivel a direkt politikától tartózkodott, Magyarországra is eljutott. Ritka szellemi táplálék volt. Ökumenikus elkötelezettsége miatt haszonnal forgatták a „más vallásúak”, protestánsok, evangélikusok is. A szellemi étlapon sok minden szerepelt, ami a korszakban progresszív gondolatnak számított: katolikus megújulás, történelmi párbeszéd, türelem, európai integráció.

Az Európa-eszme pillanatnyi állását az emlékülésen Csaba László pro­fesszor (CEU) elemezte. Az egységes Európa ügye Csaba László szerint nem áll túl fényesen. Inkább – ha mérsékelten realisták maradunk – „vegyesen”. Ma is akadnak győztesek, akiknek jól megy. Maga a szemlélet sorvasztó. Van, aki határőrizeti problémaként, van, aki pénzforrásként kezeli az ügyet. Hozzá sem merjük tenni – az alkalomhoz méltatlan lenne –, olyan kormányok is akadnak, amelyek ellenségként néznek Brüsszelre. Kevesen emlékeznek arra, hogy Robert Schumanék még keresztény alapokon nyugvó Euró­­pát terveztek. Sokan vitatkoznak azóta, mi lett volna az, de kétségtelen, hogy a Mérleg szerkesztői ilyesmiről álmodozhattak.

Nos, ha az adatokat nézzük, Csaba László szerint a kontinens elképesztő szélsőségeket mutat. Mert nem tagadhatjuk, hogy földrajzi értelemben Ukrajna, Moldova és ki sem mondjuk, Fehéroroszország is Európához tartozik. A kapuk előtt pedig ott áll Törökország. Miközben Szlovákia gazdasága jól áll, Lengyelország köszöni szépen, rendben van, lassan elhúz Magyarország mellett az örök vetélytárs, Románia is. Európának rajtunk kívül is vannak „beteg emberei”, maga a Dél, különösen Olaszország, ahol a politikai innováció tartalékai látszanak kimerülni. Valami komoly baj lehet az országgal, ahol egy levitézlett humorista politikai sikereket arathat az euroszkeptikus Ötcsillagos Mozgalom vezetőjeként. A Brexit máig sokkoló élmény, visszafogott számításokkal ötezer fontjába kerül minden brit háztartásnak. Jól hangzó mondatokkal ugyanis ki lehet provokálni népszavazásokat, de mi van, ha öt percen belül kiderül, eddig tartott az ötlet, a győztesek győzelmükkel tulajdonképpen nem tudnak mit kezdeni? És lehet, hogy a brit polgárok eddig a „lengyel villanyszerelőtől” féltek, mára kiderült, hogy problémák egészen máshol vannak. Persze a válás mindig súlyos válság, nehéz napokban elkelnek az őszinte mondatok.

Csaba László nem akart kitérni a „magyar probléma” elől sem. A növekedés tűrhető, az adósságállomány kezelhető, a foglalkoztatási mutató jól áll. De van egy kis baj. Lassan kiürül Magyarország. Először csak az orvosok mentek el, a kvalifikált szakmunkások, ma már mindenki megy, akinek minimális ambíciója, mobilitási hajlama van. Az igazi baj nem is ez, hanem a történeti távlat. Háromszáz évvel ezelőtt, s később is mentek, de akik mentek, haza is jöttek megfelelő tudás és tőke­­akkumuláció birtokában. Ma nem fog senki hazajönni. A most születő gyermekek harmada külföldön születik.

Csönd telepszik a kis teremre. Régi fényképek úsznak a vetítőre. A harmincadik évforduló. A Műhelyt az értelmiségi közönség nívós folyóiratnak mondta, s mint általában a nívós orgánumokat, szűk közönség olvasta. Mert ne legyenek illúzióink, a Nyugatnak sem volt fénykorában nyolcszáznál több olvasója. Még szerencse, hogy ötven év után rendelkezésre áll a „digitális utánnyomás”, az online változat. Aki akarja, egy klikkeléssel elérheti az ötvenéves Mérleg-tanulmányokat. Ez már valóban történelmi mélység, jöhet a Mérleg második ötven éve.