Világkiállítási bakik
Történetesen nyolc napon keresztül én is a brüsszeli látogatók közt voltam. A magyar pavilon Csontváry gyönyörű festményeivel, a francia a kozmetikai cikkek kiállításával, az olasz a Gucci-divatház ruha- és cipőkölteményeivel, a szovjet a szputnyikkal, az angol a koronaékszerekkel, az amerikai a színes televízióval és a szobanagyságú IBM 305 Ramac számítógéppel, amely még egy ezrelékét sem tudta a mai laptopoknak (!). És persze a 40 emelet magas, kilenc gömbből álló Atomium, egy vaskristály 165 milliárdszoros nagyításban -- írja a 168 Óra egyik olvasója.
A világkiállítás döntő lökést adott Brüsszel fejlődésének. Negyvenmillió külföldi látogató csodálta, és egy kis ország világszerte ismert lett.
Az Expo ’58 alkalmából találkoztam először a jó értelemben vett fogyasztói társadalommal, a nyugati világ technológiájával, árubőségével, életmód- és viselkedéskultúrájával. A világkiállítás 5–15 milliárd dollár pozitív egyenleggel zárult. (Attól függően, hogy az állami költségvetés vagy a magánberuházók és vendéglátók, vállalkozók szemszögéből nézzük.) Igaz, előzetesen hatalmas összegekre volt szükség az úthálózat modernizálására, a közlekedés fejlesztésére. De a világkiállítás nélkül nem lett volna Brüsszel a világ egyik turisztikai központja, az Európai Unió és a NATO székhelye.
Nem mindegyik világkiállítás volt olyan sikeres, mint az Expo ’58. Az első megszervezésére (London, 1851) igen keservesen gyűlt össze a pénz.
A Society of Arts próbálkozott adományok gyűjtésével, de ez nemigen sikerült, mert a nemesség és a papság ellenezte a rendezvényt. Szerintük ártott az állam és az egyház tekintélyének.
A szenzációt, a hetvenezer négyzetméter alapterületű és húsz méter magas vas-üveg Kristálypalotát később tűzvész pusztította el.
A következő világkiállítást (Párizs, 1867) alaposan megzavarta az iparosok sztrájkja. Kiemelkedő eseménynek szánták Offenbach Gerolsteini nagyhercegnőjének bemutatóját, amely csúfosan megbukott.
Következett a „botrányok kiállítása” (Bécs, 1873). Miután Ferenc József megnyitotta az ünnepségeket, díszlövések következtek volna. A puskapor azonban nedves volt, így a magas közjogi méltóságok hiába várták hosszú percekig az üdvlövéseket, azok elmaradtak. A himnusznál Viktóriának, a német trónörökös hitvesének hosszú ruhája beleakadt egy szögbe, le kellett tépni az uszályt. A kiállítást májusban nyitották meg, júliusban kitört egy kolerajárvány, ezt követte a bécsi tőzsde történetének legnagyobb krachja.
Talán szerencsésebbnek gondolták a Bastille lerombolásának századik évfordulóján rendezendőt (Párizs, 1889). Nevezetessége, az Eiffel-torony Párizs lakóiból a legdühödtebb indulatokat váltotta ki. Építészek, újságírók, művészek, politikusok nyilatkoztak úgy, hogy a torony barbár módon megszentségteleníti Párizst, tönkretéve a városképet. Maupassant azt mondta, hogy csak azért jár a torony éttermébe ebédelni, mert ez az egyetlen hely Párizsban, ahonnan nem látni ezt az átkozott építményt.
A következő világkiállításon (Párizs, 1900) a tömegközlekedés nem bírta a forgalmat. Az omnibuszmegállóknál sorszámot osztottak, és így lehetett felszállni a járműre, persze ismét hosszú ideig tartó várakozás után.
A magyar pavilon nem készült el a soron lévő világkiállítás megnyitójára (New York, 1939). Minden a helyén volt ugyan, de nem állították fel idejében a kormányzó szobrát az előcsarnokban. Enélkül pedig nyilván nem lehetett a magyar mezőgazdaság és ipar termékeit bemutatni.
Láng Róbert
Budapest
