Viharos alkonyat

Úgy látszik, a Bartók Béla út és környéke komolyan kezdi megirigyelni a pesti galérianegyed(ek) népszerűsűgét: ott, ahol nemrégiben a képzőművészetnek még híre-hamva sem volt, most szinte egymást érik a galériák, kiállítótermek. (Van natúr, van hagyományos, és van vendéglátóegységgel kombinált is.)

Ezeknek a sorába illeszkedik a Gellért tér sarkán nemrégiben nyitott Próféta Galéria (a hajdani házasságkötő terem helyén), amely nemcsak a belső világítást tette magasra, hanem a mércét is. És ez nemcsak a névválasztásából látszik, és nemcsak szerteágazó terveiből (úgy hírlik, előadásokat, összejöveteleket is szerveznek itt majd), hanem abból is, hogy második kiállítását Szüts Miklósnak szentelte. (Aki a legnagyobbakkkal kezd, később se adhatja alább. Nem is teszi, ha minden a tervek szerint alakul, legközelebb Konok Tamás lesz a vendég a Prófétában.)

Szüts Miklós 2011-es akvarellsorozatát mutatja be ezúttal. Fekete-fehér képek ezek, megbolondítva apró kékekkel, barnákkal, első látásra mintha viharos tájat ábrázoló fotográfiák lennének. Második látásra meg mintha tudatosan végiggondolt festménysor – tájképek, majdnemtájképek és kvázitájképek. Van egy-két mű, amelyben felismerhető tereptárgyakra bukkanunk (ember sehol, persze, de azok már a művész városképeiből is hiányoztak), egy őrbódéra vagy egy villanyoszlopra, van, ahol hegyeket meg hajnali ködöt vélünk felfedezni, máshol viharos felhők vonulnak megállíthatatlanul. Aztán vannak baljós foltok, amelyeknek láttán nemcsak a bizonytalanságunk nő, hanem a szorongásunk is: ahogy Szüts Miklós varázslatos képei láttán lenni szokott.