Végel László: Egy kettős állampolgár keservei
Norvégiából telefonált egy újvidéki földim, akivel valahol a kilencvenes években, az újvidéki néhai Kokra áruház közelében gyakran találkoztunk. A szomszédságomban lakó apjával azokban az ínséges időkben együtt álltunk sorban a közeli Hleb üzletben egy liter tejért. Ő az apja mellett várta a sorát, ennek köszönve ők két liter tejet vihettek haza.
Több mint két évtized után jelentkezett egészen váratlanul. Az apja noteszában bukkant telefonszámomra, afelől érdeklődött, hogy kipenderítik-e Magyarországot az Európai Unióból. Ha igaz, akkor kipenderítenek bennünket is Norvégiából, sopánkodott.
Nyugtattam. Legyen nyugodt, ez még csak javaslat. A kezdet kezdete, mondtam neki, és az az apja felől érdeklődtem. Nyelt egyet, és elmondta, hogy az apja nem élte meg Milošević bukását, 1998-ban halálozott el. Jobb is, jegyezte meg, legalább nem kell tovább háborognia. Öregségére mit kezdene Szerbiában? Sokáig betegeskedett, ezért neki is halogatni kellett a kivándorlást. Pedig biztosan örült volna, ha megéri Milošević bukását, folytattam, emlékszem, hogy milyen elégedett volt, amikor 1996-ban az egyetemisták tüntettek a városunkban. Erre csak azt jegyezte meg, hogy 2000 októberében a bukás napján ő is tüntetett, de ez volt az utolsó, mert rájött, hogy hiába, s azóta nem érdekli a politika.
Az elsők között kérte a magyar állampolgárságot.
Elmondta, hogy mennyire igyekezett, hogy megszerezze. Gazsulált a kisebbségi politikusoknak, bemagolta a választ arra a kérdésre, hogy mire büszke a magyar ember, fejből sorolta fel Magyarország vármegyéit, esténként Petőfi Sándort olvasta, a Himnuszt szavalta és énekelte, csak azért, hogy lerakja a nyelvvizsgát, s magyar útlevéllel a kezében Norvégiában jó álláshoz jusson.
Ne gondoljam, hogy könnyű volt a nyelvvizsga, mert szerbül fejezte be a szakközépiskolát, s villanyszerelőként munkahelyén is szerbül kellett beszélni. Csak otthon szóltak egymáshoz magyarul. Kiverte a homlokát a verejték, amikor magyarul vizsgáztatták, főleg azért, mert azt hallotta, hogy a szomszéd szobában a konzul úr kávézik. Mi lesz, ha Magyarország konzulja véletlenül belép a terembe, s hallja, hogy törve beszéli a magyart? Mi lesz, ha nem ismerik el, hogy ő valódi magyar, pedig szülei is, nagyszülei is magyarok, az unokabátyját pedig 1945-ben a partizánok tömegsírba vetették, mert Horthy 1942-ben besorozta és az orosz frontra küldte? Amikor végre hazaérkezett, letartóztatták, azt mondták, azért, mert kollaborált a fasisztákkal. Elhatározta: ha megbuktatják a vizsgán, akkor dühében közli a konzul úrral, hogy ő is meg a családja is drágán fizette meg a magyarságát, de erre nem volt szükség, mert átengedték, csak az egyik vizsgáztató jegyezte meg, hogy sokat kell még fejlődnie, hogy rendes magyar ember váljon belőle.
Nagy szégyen lett volna, ha megbukik, mert együtt vizsgázott az egyik szerb villanyszerelő kollégájával, aki zentai lévén jól tudott magyarul, és amikor tudomására jutott, hogy magyar útlevélhez juthat, rögtön elkezdett udvarolni egy magyar lánynak, akivel az ágyban is csak magyarul beszélgettek. Nem csoda, hogy jobban beszélt magyarul nála, annál is inkább, mert ő nem talált magához való magyar lányt, neki csak egy szerb csaj jutott. Ezért beszélt a szerb kollégája jobban magyarul, mint ő, csak éppen a Himnuszt nem tudta elénekelni úgy, ahogy kell. Szerencsére nem kellett neki énekelni, csak azt kérdezték tőle, hogy mire büszke a magyar ember, mire ő azt válaszolta, hogy Puskás Öcsire, aki a világ legjobb futballistája, ami nagyon tetszett a bizottságnak, mert neki még azt sem mondták, hogy fejlődni kell.
A vizsga után lerakták az állampolgársági esküt, s együtt vándoroltak ki Norvégiába, ahol a magyar útlevélnek köszönve jó munkahelyet kaptak. Velük tartott kollégájának jegyese is, az a magyar csaj, aki egy öreg és beteg norvég férfit ápolt, s akkora szerencséje volt, hogy az öregember fia megkérte a kezét, mire ő faképnél hagyta a vőlegényét, mondván, hogy többet ér egy norvég férj, mint egy szerb vőlegény.
A kolléga nem bánkódott, azt mondta, minden jó, ha vége jó, egyébként sem gondolta komolyan, hogy magyar nőt vegyen feleségül, erre csak a magyar útlevél miatt volt ideiglenesen szüksége. Hamarosan megismerkedett egy szerb fodrásznővel, akivel rövid idő múlva házasságot kötött. Az a lány még fiatalkorában az apjával került Norvégiába, kitűnően beszélt és olvasott norvégül, a fodrászszalonban rendszeresen olvassa a norvég újságokat, azokból értesült, hogy Magyarország rúdja kifelé áll az EU-ból. Orbán Viktor, írják a norvég újságok, kekeckedik Brüsszellel, ezért – figyelmeztette a felesége – jobb lesz, ha mindketten norvég állampolgárságra pályáznak.
Emiatt esett gondba. Ha kirúgják Magyarországot az EU-ból, akkor mihez kezdjen a magyar útlevéllel? Szedheti a sátorfáját. Kiábrándult mindenből, még Orbán Viktorból is, akit eddig nagyon tisztelt. Az apja Titót tisztelte, aki értékes YU-útlevelet adott neki, ő Orbán Viktort, mert értékes a EU-útlevéllel ajándékozta meg. A végén majd kiderül, hogy egyik sem ér sokat.
Biztatom, maradjon magyarnak, minden rendben lesz, de nem sikerült megnyugtatnom, mert a végén azzal köszönt el, hogy legjobb lesz, ha feleségül vesz egy norvég nőt, s ennek köszönve könnyebben tesz szert norvég állampolgárságra. Csak a szerb lánykát sajnálja, aki Újvidéken szorgalmasan tanul magyarul, hogy levizsgázzon, és amint lerakja az állampolgársági esküt, követi őt Norvégiába. Lelkiismeret-furdalása van, mert nincs mellette, hogy együtt gyakorolják a magyart, mert a lányka már kétszer megbukott. Sajnálja, mert igazán szemrevaló és hűséges is, ha már ilyen szorgalmasan tanul magyarul, de ha Orbán Viktor továbbra is makrancoskodik, akkor kénytelen lesz norvég nő után nézni. Így van ez, ha a politikusok tönkreteszik az ember családi életét, mondta, mielőtt elköszönt volna.
