VandA

Kihagyhatatlan, anyag-, információ- és érzelemgazdag kiállítás látható az Iparművészeti Múzeumban. Ha tetszik, az európai iparművészet születéséről, ha tetszik, a londoni Viktória és Albert Múzeum történetéről – a kettő egymástól elválaszthatatlan. Az anyag- és információgazdagságot, gondolom, nem kell külön elmagyarázni (tizenhét emeleti termen át kígyóznak a különlegesnél különlegesebb tárgyak, a tárlók, filmek, tablók pedig rész szerint idő-, rész szerint tematikai rendben mutatják be a londoni világkiállítás sikerében kibontakozott ötletet a South Kensington Múzeum – majd az ebből kinövő VandA meg az egész kensingtoni múzeumi negyed – születésével kapcsolatban, végigkövetve a múzeum(ok) történetét az elmúlt százötven éven át, bemutatva a bennük zajló elméleti és gyakorlati csatákat éppúgy, mint a múzeumra gyakorolt (közel- és távol-keleti) hatásokat, valamint a múzeum hatását az egész világra. Hiszen a VandA etalon lett, minden tekintetben. Úgy is, ahogyan művészetté emelte az ipart filozófiai értelemben (és iparrá a művészetet, egyidejűleg), úgy is, ahogy megteremtette a presztízsét, például e múzeum megnyitásával, de még építészetileg is. A VandA jellegzetes épülete mintául szolgált a világ számos pontján az iparművészeti múzeumok számára.

Az érzelemgazdagságot meg az a fájdalmas kontraszt okozza, amikor összehasonlítjuk a mi iparművészeti múzeumunkat az angolokéval. Pedig valaha (csupán húszéves lemaradással) a nyomukba értünk. Ma meg ott egy hagyományait büszkén őrző, ultramodern épületegyüttes, 21. századi tárlatokkal, milliós látogatottsággal, itt egy lerobbant, tönkrement, térdre rogyott kísértetpalota, elavult szemlélettel és kifosztva, amelyben különös, idegen zárványként ragyog ez a kiállítás.