Váltások

– A Radnóti Színháznál kezdett. Innen öt évad után állt tovább. Miért?

– Sok jó emlékem van a radnótis évekről, heten szerződtünk oda anno. Rengeteget játszhattunk pályakezdőként, Kerekes Éva volt a rekorder havi harminchat előadással. De ottmaradt rajtunk a tojáshéj, nem tudtunk igazán felnőni. Persze rajtunk is múlhatott. Annyi biztos: a színház főrendezője, Valló Péter szeret tanítani, és ami tőle átvehető, azt mindenkinek csak ajánlani tudom. Egy idő után mégis furcsa volt, hogy mi, kis túlzással, megmaradtunk Valló Péter posztgraduális osztályának. Úgyhogy egyszer csak elhúztunk onnan, amiben voltak sértődések is. Régi történet.

– Mi az, ami bő két évtized után visszahúzta a Radnótihoz?

– Székesfehérvár nincs messze, de az ingázás még így is pusztító. Öt gyerekem él Pesten. Másrészt nagyon érdekel: a direktori pozícióban Bálint Andrást váltó Kováts Adél – mint nő, mint szenzitív személyiség – miként tudja aktuálissá tenni a színházat, ahogy azt tervezi. A színházak kilencven százaléka ugyanis muzeális, márpedig engem az élő témák érdekelnek. Ahogy a közönséget is. Ezt megtapasztalhattam Alföldi Róbert vezetésének utolsó három évében a Nemzetiben.

– A Radnótiból annak idején a Székely Gábor vezette Új Színházhoz szerződött. Alapítótag volt itt. Hitte, hogy ott majd lehullik a tojáshéj és progresszív előadások sorában játszhat?

– Izgalmasnak ígérkezett egy új, nulláról formálódó társulat. Ám hamar érzékelni kezdtük: ellenszélben létezünk. A kritikai fogadtatásunk elkötelezetten negatív volt. Mert nem sikerült már az első produkcióinkkal bizonyítani, hogy ripsz-ropsz megszületett Közép-Európa egyik legjobb teátruma. Csalódást okoztunk azoknak, akik a hazánkban általános zsenivárással figyelték indulásunkat. Nem értették meg: előbb be kell járatni a járgányt, csak aztán lehet tolni a gázt. Ez az értetlenség belső feszültségeket is okozott egy olyan társulatban, amely talán nem is a legtökéletesebben lett összeválogatva. Hogy ne sértsek meg senkit, csak annyit mondok: akkor is eljöttem volna, ha Székely Gábor marad az igazgató.

– Az Új Színház és a nemzetis évek között szabadúszó volt. Könnyen éli meg a váltásokat vagy éppen a társulatnélküliséget?

– Nehezen váltok, bizonyos szempontból szeretem a megszokott korlátok között futni a köreimet. Másrészt van pozitív része is a változásnak: a remény, hogy jobb helyzetbe kerül az ember. Önmagától, a szokott viszonyok között senki nem tud megújulni. Márpedig egy színész számára ez alapvető.

– Elmúlt három évadja a Szikora János vezette székesfehérvári színháznál mennyire volt inspiratív?

– Igyekeztek az előadások aktuális közéleti témákra koncentrálni, de talán nem elég bátran. Egyébként a Pesten kívüli színházakon a vidéki lét miatt is van némi ballaszt. Úgy gondolják, és talán joggal: nagyon széles közönségigényt kell kielégíteniük. Azért ha én kerülnék vezető helyzetbe ilyen teátrumnál, mégsem ezt tartanám a legfontosabb szempontnak.

– Ilyesmin is töri a fejét?

– Sosem ambicionálnám. Nem vagyok elég eredeti gondolkodó a feladathoz.

– Viszont önreflektív személyiség.

– Olykor fájdalmas számot vetni önmagunkkal, a körülményeinkkel. Könnyebb belehazudni saját szemünkbe. Csak az semmit nem visz előre. Ám ahhoz nem vagyok elég okos, hogy kijelentsem: a homokba dugott fej nálunk nemzetspecifikus dolog.

– Ám mondott már például olyat, hogy aki mifelénk pozícióba kerül, az elveszíti gyökereit a saját identitásához, és gőgös lesz, arrogáns. Igaz ez a színházvezetőkre is?

– Színházak élén inkább a hatalomnak való megfelelni vágyás dominál. A rendszer az öncenzúrára épít: „Találd ki, mit gondolhat a fenntartód.” Vannak kivételek, de kőszínháziak számára is ijesztő, amit a függetlenekkel művel a hatalom. Miközben a kőszínházakba az alternatívoktól szivárog be a haladó szemlélet is. Lényeg, hogy a színházakat ugyanolyan félelmek hatják át, mint az egészségügyet, oktatást, bármit. Mindnyájan ugyanabban a mocsárban tapicskolunk.

– Görcsösen tapicskolva lehet bármely társulásból igazi szellemi műhely?

– A Nemzeti Színház esetében azért is tisztelem Alföldit, mert képes volt előremenekülni. Tett arra, mit várnak el tőle. Gazdaságilag sem tudták ellehetetleníteni, mert a másik oldaltól akkor még sikerült némi támogatást kapni. Ma elsősorban a függetleneknél van lehetőség műhelyeket működtetni. Ideig-óráig.

– Akkor a Radnóti kapcsán miben bízik?

– Kováts Adél a fiatalokhoz fordul. Jövőre négy darabból kettőt friss diplomás rendező állít színpadra. Csak a fiataloktól jöhet bármiféle új hang, bátorság. Meglátjuk, mire jutunk.

– A Radnótinak vajon nem kell majd megfelelnie a fenntartónak?

– Nem rágódok ezen. Van véleményem a napi szintű politikáról. De a színháznak sem direkt kell politizálnia, hanem olyan témákat elővenni, amely sokakat érint. Ahogy például Alföldi a másság témáját feszegette. A színház ne legyen gömbölyű, finomkodó. Az sem baj, ha egy-két előadást botrányosnak talál néhány néző. Lehiggadva talán elkezdenek gondolkodni. Impulzusok hatására könnyebb.

– Nem mindig ilyen diplomatikus. A legutóbbi parlamenti választások eredményei láttán elég sarkosan fogalmazta meg kétségeit az ország és saját utódai jövőjét illetően, megkérdőjelezve sokak szellemi képességét is.

– Kitörölhetetlenek a gyerekeim életéből azok az évek, amelyeket a jelenlegi iskolarendszerben kell tölteniük. Az egyik kislányom még csak elsős, de mert nincs pénzem magániskolára, tudom, hogy most fogják elbaltázni az életét. Belelapozok a negyedikes Emma lányom könyveibe, és van, hogy én sem értem, amit azokban összehordanak. Látszik, két-három hónap alatt dobták össze az egészet. Középiskolás gyerekeimnek akkor van esélyük némi tudás birtokában leérettségizniük történelemből, ha van egy olyan tanáruk, aki pótolja azt, amit az értelmezhetetlen tankönyvek, vagyis a rendszer nem ad meg.

– Nem ad meg vagy szándékkal küzd a gondolkodás ellen?

– Szerintem az a baj: amikor kitalálták, hogy pár hónap alatt kell összedobni a tankönyveket, akkor akadt rá jelentkező. Amúgy normális körülmények között értelmes, akadémikus emberek, akik a jelen viszonyaink között annak ellenére vállalták a dolgot, hogy maguk is tudták: lehetetlen tisztességesen elvégezni a feladatot. De nálunk egy ideje mindig van valaki, aki kevesebb pénzért, abszurd körülményeket is vállalva megy el forgatni, szinkronizálni, bármit megtenni. Igaz, mindnyájunk felelőssége, hogy nincsenek működő érdekvédelmi szervezeteink. Komolyan aggaszt, mire jutnak a gyerekeim. Szülőként nem mondhatom, hogy húzzanak innen külföldre. Közben azt látom: nehéz nálunk ma becsületes emberként boldogulni. Dilemma ez nekem, de mégsem baj, hogy csak a tisztességhez kaptak mintát otthon. Ne zárjunk ki semmit. Lehet még úgy, hogy az is kamatozik.

– Viszonyaink ismeretében azzal lép estéről estére színpadra: gondolkodtatni kell! Kemény lehet. Pláne, hogy szakmai helyzetéhez képest díjai száma elég elenyésző.

– Ne is az állam mondja meg, hol tartok szakmailag. Erős visszajelzés, komoly inspiráció, hogy a fehérvári évadokban is nyertem közönségdíjakat. Az pedig önmagam felé visszajelzés: úgy tudok a szakma fókuszában lenni, hogy a nyelvemet sosem használtam másra, mint amire való.