Üzenet Európának: Nem vagyunk ártatlanok
Janne Teller dán író a Semmivel lett világhírű. Ifjúsági regénye Dániában eleinte ellenszenvet váltott ki, aztán elnyerte vele a kulturális minisztérium díját, s mára kötelező olvasmány az ottani iskolákban. Korunk Zabhegyezőjeként is említik a művet. A Minden című kötete pedig tavaly jelent meg magyarul. Novellái morálírások. A 168 Óra Janne Tellert a Ha háború lenne nálunk című esszéje kapcsán is kérdezte, amely elsősorban a fiatalokhoz szólva mutatja be, mi lenne, ha az európaiknak kellene saját hazájukból elmenekülniük.
– Regényíróként ismeri a világ. Korábban viszont az Európai Unió és az ENSZ szervezeteinek munkatársa volt. Innen elég nagy lépés a szépirodalom, nem?
– Íróként tényleg távolról indultam: az egyetemen makroökonómiát tanultam. Aztán az EU képviselőjeként például fejlődő országokkal tárgyaltam az akadálytalan kereskedelem megteremtése vagy az életszínvonal emelése kapcsán. Tanzániába az ENSZ közgazdasági tanácsadójaként kerültem. Azzal foglalkoztam ott: miközben a Világbank sürgeti a strukturális reformokat, tegyünk azért is, hogy legyen mit enniük az ott élőknek, és megfelelő egészségügyi ellátást kapjanak. Az ENSZ békemissziójának tagjaként Mozambikba is eljutottam, ahol akkoriban ért véget a polgárháború, amely a hetvenes évek közepe óta tartott. Egyeztettünk arról, hogyan fogadja vissza az ország a menekülteket s miként védjük ki a katonai puccsot. Elemeznem kellett a különböző erőszakos cselekményeket, hogy melyikkel sértik meg a tűzszünetet. Nem volt egyszerű, hiszen olyan országban, ahol évtizedekig természetes a fegyverhasználat, nem az egyik napról a másikra születik meg a béke.
– Mi inspirálta, hogy író legyen?
– Mindig is írtam. Már tizennégy éves koromban megjelent publikációm egy dán napilapban. A kilencvenes évek közepén, amikor Mozambikban dolgoztam, az összes keresetemet félretettem, és a kiküldetés végén úgy döntöttem, megpróbálok íróként élni.
– Akkor volt harmincéves...
– És lett egy garzonlakásom Koppenhágában. Semmi fényűzés. De boldog voltam, hogy írhatok. Első könyvemen, az Odin szigetén öt évig dolgoztam, s bár jól fogadták, még akkor sem voltam főállású író, közben tanácsadóként tevékenykedtem több afrikai országban meg Bangladesben is.
– A Semmi 2000-ben jelent meg, de nem lett rögtön sikeres.
– Igen, csak pár év elteltével, amikor már díjat is kapott, illetve „híressé” tette, hogy néhány iskolában és könyvtárban betiltották. 2002–2003 óta már meg tudok élni az írásból. Nem a legbiztosabb megélhetés, de egyelőre boldogulok.
– Nem is számított arra, hogy világhírűvé válik a Semmi révén?
– Ahogy nem értettem, eleinte miért nem fogy, s nem értettem, miért vált ki felháborodást, úgy azt sem értem, hogyan lett világszerte bestseller. Tavaly novemberben Santiago de Chilében voltam egy könyvvásáron, elmentem egy helyi iskolába: a tanár a Semmit olvasta a diákokkal. Minden tanuló levelet írt nekem arról, mit jelentett neki a könyvem. Az egyik problémás, szegény családi hátterű kislány arról számolt be, mennyire nem tudott értelmet találni az életében addig, ameddig a könyvemet nem olvasta. Nekem ez a legfontosabb az irodalomban. Az, amikor az író megtalálja az utat az olvasó egyénhez, és hatással lehet rá.
– A Ha háború lenne nálunk című esszéjét 2001-ben írta, a dán bevándorlásellenes szélsőjobb előretörésére reagálva. Időszerű írás ma is. Magyarországon úgyszintén.
– Európa szégyellheti magát a menekültválság kezelése miatt. Sokat beszélünk demokráciáról, de legkevésbé épp azokat támogatjuk, akik harcolnak a demokráciáért. Harcaik pedig olyan területeken zajlanak – Afrikában vagy a Közel-Keleten –, ahol sokáig Európa által támogatott diktatúrák működtek, és részben emiatt tartanak ott, ahol most. Nem vagyunk ártatlanok.
– A Minden című kötetének egyik történetében egy apa a török bazárban végigvisz egy alkudozást, s a végén kijelenti, csak tréfált. Afrikai éveiről szóló írásaiban többször említi: felsőbbrendűen viselkedik a nyugati ember.
– Sajnos sokan, igen. Mégsem hiszem, hogy közülük mindenki rossz ember. Inkább a személyes hatalomról szól: ha az ember megtehet valamit, amit otthon nem, akkor megteszi. Az említett történet egyébként valós, noha kicsit változtattam rajta, ráadásul nem is ritkán emelek be saját sztorit a könyveimbe. De valóban randevúztam olyan férfival, aki hosszas alkudozást követően, már a kézfogás után közölte az árussal: csak viccelt. Elborzasztott ez az arrogancia, a tisztelet hiánya. Megszakítottam vele a kapcsolatot. Nem lehet ilyesmiből viccet űzni, pláne olyan kultúrában, amelyben a kézfogás az üzlet megpecsételése. Úgy vélem: ha az embernek nincs morális iránytűje, hamar kiskirállyá változik. Mindenesetre én abban az irodalomban hiszek, amely képes a gondolkodásunk megváltoztatására, amely mélyíti az empátiánkat s amelynek révén megértőbbek leszünk. Az így nyert bölcsesség talán elvezethet minket oda, hogy másként viselkedjünk. És ha mi máshogy viselkedünk és bölcsebbek vagyunk, talán a politikusokat is rávehetjük erre.
