Üzenet a tegnapból – Nem Kokas Ignác művészetének áll a zászló

„Mint a gyerek, aki hetvenévesen is csak spenótot akar enni, úgy jártam én a festéssel – mondta vallomásainak egy szép pillanatában Kokas Ignác. – Sosem tudtam betelni vele.” Legyen ez a Bartók 32-ben rendezett kamaratárlat mottója. Erre kellene fölfűzni a hét éve halott, kilencven éve született mester teljesítményét. Nem csak azt a huszonhat, eddig alig vagy sosem látott, jobbára magángyűjteményekben meghúzódó képet, de azt a több tucat rajzot is, amelyet 1947 és 1952 között, tanulóéveiben készített s amely a hagyaték és egy majdan írandó monográfia fontos dokumentumai lehetnek.

Lehetnek. Majdan. Mert most – kár tagadni – nem Kokasnak és nem a Kokas-féle művészetnek áll a zászló. A „fancy, trendy, sexy” galériákból már kikopott ez a fajta nagyfestészet, a műkereskedelem pedig még nem érezte meg a múltból a jövőnek sugárzó régi-új energiákat. De, esküdni mernék, hamarább lesz,  mint ami az aktuális széljárásból következik, és gyorsabban jön divatba, mint amit a kortárs kurátorok zaccból jósolni szoktak. Bár nem ettől igaz, erős és jó ez az életmű.

Politikai hetilaptól talán pa­­pír­­idegen a képelemzés, de néha muszáj. A Ki is, be is című (1998), négyzet alakú tábla alig vizet, alig eget, alig felhőt sejtet. A hangsúly az „aligon” van, mert  a farostra bőkezűen fölhordott, hol elsimított, hol rücskössé vastagított pigment nem ábrázolja, csak beleláttatja a háromdimenziós világot. Igaz, e művelet olyan leonardói képzelőerőt feltételez, amely a fal véletlen repedéseiben is fölfedezi az arcot, a lovat, a hegyet, és a füst kanyargó önkényében is a madarat, a leplet, a halálfejet.

Kokas tűnődésre késztetve, emlékekre számítva, érzékenységben bízva a nézőt kettesben hagyja a festménnyel: döntse el ő, hogy mit is ábrázol a nagy kékség. Meg persze a kormossá besült ólomszürke, valamint az alig horizont és az alig móló között hirtelen fölfakadó alvadtvér­­színű bíbor fodor. Semmi sem bizonyos. De aki valaha látott széltől lódult hullámot és sugárnyaláb alá vetett pallót, fényt és árnyékot, csillámot és szakadékot, annak elég ennyi is. Mintha lehunyt szemhéja mögött a konkrét látvány helyett a természet jelenne meg, amúgy – filozófus szóhasználattal élve – nembéli valójában.

Hosszú és nem kikövezett út vezetett idáig, az „általános tájig”, a „realista” és „absztrakt” mesterségesen élezett ellentétének föloldásáig. A dunántúli puszták népéből kikeveredő, népi kollégista élményekkel teli első generációs asztalosivadékot a jó szerencsén kívül valószínűleg  óriás belső ambíció és a mozgásba lendülő külső világ röpítette az önmegvalósítás, a  Képzőművészeti Főiskola és a népi kádernek akkoriban kijáró karrier irányába. Ráadásul a nagy tekintélyű festő, Bernáth Aurél korrigáló felügyelete mellett minden fölszerelést meg is kaphatott, hogy rendszerbe simuló, realista stílusú, népi demokráciának kedves nagy muráliákkal vétesse észre magát. A kisgaléria Trezor helyiségében a rajzok igazolják is rátermettségét. A plebejusan bemozgatott férfialakok, a dús testű asszonyok, az akkori „egyszerű emberek” grafittal, rőtlivel, ceruzával vázolt galériája talán mind arra várt egykor, hogy valamely középület falán összefogódzkodva egyszerre csak ünnepelni kezdjék a fennállót.

Hogy ez nem történt így – noha megtörténhetett volna, mert a megbízás, sőt az előleg is megvolt –, az Kokas Ignác ki­­vé­­te­­les ön-, világ- és művészet­­ér­­té­­sének köszönhető. (A megbízást visszaadta, válságba zuhant, mindent elölről kezdett.) Hogy a belső meghasonlás után a pálya merre emelkedett, azzal sok írás, mindenekelőtt Rózsa Gyula tanulmányai foglalkoztak. (Bien­­ná­­lésiker, főiskolai tanárság, nagy szakmai és társadalmi elismerés lett a konszolidáció korában a pályabére. És ne beszéljünk mellé, megvalósult mindez abban az időben, amelyet ma eltorzítva, elnagyolva és félreértve „kommunista korszaknak” neveznek.) Hogy önmagával, a világgal és a művészettel kötött különbékéje miféle vidékre vezette, az leginkább itt, a Bartók Béla úti kisgalériában összegezhető. (Az asszisztencia kicsi: nemhogy katalógus, de a művek mellől még a datálások is hiányoznak.)

Az őszikék termése ez a felső teremben kiállított huszonhat kép, és leginkább a rendszerváltás után keletkezett művekről van szó. Az önbizalom ekkor már fogyóban volt: a rá annyira jellemző pannóméretű farost táblák felülete is összezsugorodott. A kompozíciókat átjáró korábbi roppant szenvedély helyét (A barátság asztala, Legyen béke, Ginza-variációk) lassan átvette az elégikus nyugalom, az egyensúly, a rezignáció (Pára a tó felett, A romos Szent György-híd, Hajnalodik).

Ami korábban a kép centrumában sűrűsödve szinte robbanni látszott – talán ezért éreztek elemzői karakterhasonlóságot a modern spanyol és latin-amerikai festészet főszereplőivel –, az később a középmezőből kivonult és a perem felé gravitált. A hiány, az űr, a fájdalmas „semmi” lettek e kisebb képek főszereplői. Ők már nem idézik képzeletünkbe A világok harcát vagy a Virágzó világfát, inkább a Vörös sivatag vagy a Tajtékos ég az ideillő irodalmi és filmasszociációk vidéke. Úgyis mint a fenségesen izzó körletrend szimbólumai és úgyis mint a pislákoló fényekből font remény emlékképei.
A mából visszanézve ez az összetéveszthetetlen bánat nem csak a biológiai idő múlásának szólhatott. Még csak nem is annak, hogy öntudatosan maga zárta le sikeres és sok tanítványt kinevelő főiskolai munkásságát. (Ma is legendákat mesélnek karizmatikus és empatikus tanárkodásáról, a búcsú sem lehetett valami könnyű.)

Legszebb bizonyíték erre a kiállítás főhelyén szereplő, Se kint – se bent, Hommage a El Kazovszkij című festménye, ez a már-már figuratív elemekkel operáló enteriőr- és tájkép-kombináció. Nem mintha fölbukkanna itt az öntörvényű, renitens és tragikusan torzóban hagyott hatalmas életművet termő tanítvány valamely motívuma, de az ablakról lecsorgó fájdalom – hogy újra fölbukkanjon  egy Radnóti Miklós-utalás – megszaladt olajpatakjai egyben a gyászmunka félreérthetetlen jelei. Itt és így siratta el a másképpen festő, másképpen gondolkodó, más eszközöket használó, más ideálok után eredő nagy tanítványt, akivel közös tulajdonságuk talán csak egy lehetett. Mindketten a világ totális egységének élményére építették életművüket.

Kokas nyilván tudta – vagy ha nem tudta, csak érezte, mert a kortárs képzőművészeti klíma naponta figyelmeztette erre az ezredvégen-ezredelőn –: a képbe zárt panteisztikus természetélmény és a magyar festészet tradíciójából szervesen építkező, a látványpiktúrából a non­­fi­­gurativitásig logikusan ívelő művészeti magatartás  furcsa, különc, ahogy Erdélyben mondják, „avétás” tettnek kezd minősülni. Elmagányosodásra ítéltetett. Pályatársaiból sokszor kikopott az innováció, maradtak „magyarnak”, „figurálisnak”, „földközelinek”. Az újak pedig még többször szálltak ágról ágra, kapkodtak ide-oda, elhagyták apáik ősfestészetbe vetett hitét. Kellett is, hogy ezt tegyék. Sok mindent kellett pótolni: szabadságot, jól informáltságot, a változó világhoz alkalmazkodó új látványokat. A művészeti szcéna, mint az ország, épp úgy szétszakadt. A hirtelen támadt szakadék elnyeléssel fenyegette azt is, aki mélyítette, azt is, aki egyengette volna a talajt.

Jelképesnek érzem, hogy a fönti teremben, az őszikék között is van egy váli kétlyukú hídról szóló festmény és lent a Trezorban a zsengék között is akad egy témát idéző rajz. Talán fél évszázad is eltelt a kétféleképpen, mégis önazonosan megragadott motívum között. Így volt szép alkotni, élni, meghalni. Lesz még keletje ennek, csak ki kell várni.