Útközben
A Tömpe család beleépült a munkásmozgalomba. Ám idősebb István kaposvári alispánként inast tartott (!), és olyan angolszövet-ancúgban járt, mint az osztályellenség. („Vörös báróként” emlegették.) Pesti főkáderként azonban nem kért a rózsadombi villából. Ifjabb István „a nevelés dacára” felnőtt, majd előfelvételis katonaként felmérhette, hogy a néphadsereg fegyverzete mire elégséges (kizárólag a békeharcra).
Eldöntötte, hogy az egyetemen „a jó ízlés keretein belül” szorgalmasan fog tanulni. Látta a Rákosi–Kádár-rendszer összevetésében, hogy „a nagy elnyomás után a kis elnyomás szabadulásként hat”.
„A nyugatiak megbízható »ellenségeink« voltak, a keletiekkel több a baj” – írja ironikusan a visszatekintő szerző, aki közben közgazdásszá tanult. „Változatos, érdekes életem volt, irigykedni azonban nem kell” – mondja önéletírásában. (Bár a Genfben töltött esztendők még tán ezt is előhívhatták.)
A családi szerepvállalást elébb nemzedéki alapon vitatta. Úgy látta: a „szocializmus” kétféle embertípust teremtett, a kérelmezőt és az engedélyezőt. Később az ideológia vezérelte gondolkodásról a véleménye tovább romlik.
Magas szakmai és közéleti pozíciók következnek a rendszerváltásig és tovább. A Németh-kormányról így ítél: 1949 óta ez az első, amelynek jelentős a mozgástere, de hatalmát – paradox! – arra használja, hogy átadja másnak. Ám „a könnyű rendszerváltás illúziója csalódásba fordult”.
Idézi Kardos G. György szárnyaló versikéjét: „Repül a fecske, repül a gólya, / repül a franciák Bleriot-ja, / Csak a szegény magyar turul / gurul.” A balsorstudatot az irónia teszi elviselhetővé, noha a szerző azt is látja, hogy „a köztársaság későbbi kudarca nemzeti összefogásban készült”. Az elitek sorra befuccsolnak.
„Édes hazám, nagyon meggyötörsz, de én akkor is szeretlek” – szakad fel szinte líraian a vallomás. Noha nem tagadhatja: „a poros úton a szél elém sodorta a szemetet”. Is. Válogassanak! Érdemes.
(Tömpe István: Az elitek árulása. Kiadja a Noran Libro.)
Erdélyi S. Gábor
