Újra kell tanulnunk táncolni

A táncban rejlő szenvedély esszenciájához visz vissza Hód Adrienn új koreográfiája, a Trafóban szeptember 7-8-án bemutatott Amber. A három párhuzamos duettben a táncosok végig becsukott szemmel, érzékien és eksztatikusan mozognak, csak a testükkel és a tudatukkal figyelve egymásra.

2021. szeptember 14., 10:30

Szerző:

A pandémia alatt megszoktuk a távolságtartást, most nézőként is újra kell tanulnunk a színpadi intimitást. Ráadásul a HODWORKS Amber (magyarul parázs) című darabja olyan közel jön hozzánk, hogy a bőrünkön érezzük a táncosok lélegzetét. Mikor több mint másfél év után újra beléphettünk a Trafó nézőterébe, az áhítat érzése lebegett a levegőben. A nézők lábujjhegyen lépdelve foglalták el helyüket a tágas tánctér körül, amiben már ott álltak az előadók. Többen visszatérő táncosok a HODWORKS-ben, most mégis kissé szokatlanul, nem jelmezben, hanem civil ruhában látjuk őket. Idegtépően lassan közelítenek egymáshoz, miközben Gryllus Ábris zenéje építi a feszültséget, a várakozást.

Miután megtalálják a párjukat, apró érintésekkel kezdik felfedezni a másik fizikai, majd az érzelmi határait. Felépítenek egy bensőséges (pár)kapcsolatot, egy egyéni dinamikát, olyan mélyre menve, amennyire a kettőjük közt létrejövő, kimondatlan konszenzus engedi. Nincsenek szavak, sem éber tekintetek, ami ítélkezést, viselkedési normákat erőltetne rájuk. Csak a jelenlétük van és a láthatatlan koncentráció, amivel érzékelik, befogadják, egyre szenvedélyesebben mozgatják egymást.

Előttem Molnár Csaba és Varga Csaba indultak el, duettjük a végtelen gyöngédség és a feltétel nélküli elfogadás története volt. A két, saját testében is komfortos táncos egymás minden bordáját, lábujját, hajszálát megszeretgette, és bár kapcsolódásuk plátói, benne volt a tánc zsigeri szenvedélye, az egymásban való feloldódás vágya. Utánuk Garai Júlia és Oláh Balázs kettőse ért elém, egy igazi héja nász az avaron: zihálva forgatták, csavarták, gyűrték, éhezték és falták egymást a testükkel, megadva egymásnak a bizalmat és a bátorságot, hogy ezt megtegyék.

Kacsó Imola és Rónai Attila megint egész más szerelmi történetet táncoltak el, ami csupa könnyedség és emelés, egymáson siklás és hajladozás volt. Közben kavargott bennem minden, amit a test-emlékezetemből felszínre hoztak, és amit az elmúlt másfél év kihasított az életünkből, az érintéstől az egymás közelségében érzett biztonságig. Az előadás nem csak csontig hatóan intenzív kinetikus élmény, de mondhatjuk terápiának is, mert a vírustól egyelőre még nem szabadulunk, úgyhogy ha vissza akarjuk kapni a régi életünk alapjait, nekünk kell újra tanulni táncolni.

(Kiemelt kép: Egy jelenet a darabból. Fotó: Dömölky Dániel / Hodworks)

Családja, barátai, pályatársai, tisztelői kísérték utolsó útjára Tordy Géza Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas színművészt, rendezőt, érdemes és kiváló művészt, a nemzet színészét, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját csütörtökön Budapesten, a Farkasréti temetőben.

Minden évben április 16-án tisztelgünk a holokauszt magyarországi áldozatinak emléke előtt. A nap arra emlékeztet, hogy 1944-ben április 16-án kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását hazánkban. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját megelőző délutánon Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat megemlékezést tartott az Óbudai Zsinagóga falára állított emléktáblánál. 

A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Engedjék meg, hogy ezen a napon mi is tisztelegjünk a magyar líra előtt, ezúttal Nagy László csodálatos versével.