Tönkrefőzött nyaralás
Minden évben van egy hét, amit puszta semmittevéssel töltök. Kizökkenni a mindennapi rutinból: kenyérkereső- és házimunka nélkül, se írás, se mosás, se kertészkedés, se főzés. Balaton, szálloda, étterem, séta, pecabot, és persze egy jól megválasztott könyv – na, itt jött képbe mégis a főzés.
A jól megválasztott könyv kulcskérdés. Egyet vagyok hajlandó magammal vinni nyaralásra, annak ki kell tartania egy hétig. Időbeosztás kérdése az egész. Ilyenkor ez könnyebben megy, nap végére elfárad az ember, olvasni tehát napközben kell, lehetőleg még a kora esti horgászat előtt. Ezért is fontos a megfelelő könyv: nagyon jónak, de legalábbis mindenképpen ígéretesnek kell lennie, olyannak, amiben el lehet merülni délutánonként, mégis szórakoztat, és terjedelmében is passzol az egyhetes nyaraláshoz.
Idén Dragomán György Főzőskönyvét tettem a bőröndbe. Ez alapvetően jó döntés is lehetett volna, mivel a fenti követelményeknek megfelelt, ráadásul amatőr konyhatündérként biztos voltam benne, hogy ezúttal nem csupán kikapcsolódni fogok, miközben magamba szívom a betűket, hanem tanulni is. És ez itt a bökkenő. Mármint a konyha, meg a tündér. Ha ugyanis irodalmi alkotásként tekintünk rá, a Főzőskönyv remekmű: a legegyszerűbb recept is minden ízében (!) dragomános, a szerzőtől megszokott, tökéletesen megírt és szerkesztett szöveg. A receptúrák sokaságát időnként egy-egy novella töri meg, amely kirántja a konyhából az olvasót, és a múltbéli erdélyi ház kertjébe, baráti társaságokba, esetleg Dragomán más köteteibe röpíti – utóbbiakból mesterien emelt át a Főzőskönyv adott fejezetéhez passzoló részleteket. Ez persze kitűnő reklámfogás is egyben, bár kérdés, van-e szüksége cégérre a jó könyvnek – meggyőződésem ugyanis, hogy a mondás ezúttal nem úgy szól, hogy „aki egy Dragománt olvasott, az mindet olvasta”, hanem úgy, hogy aki egy Dragománt olvasott, az mindet el fogja olvasni.
A hiba tehát bennem van, miattam nem lett a Főzőskönyv a tökéletes nyaraló-olvasmány. Amikor ugyanis az ember belekezd, azonnal kovászt akar etetni, uborkavizet készítene, kevergetné a szilvalekvárt, üvegekbe töltené a narancsszörpöt, vagy sütné már a házi kenyeret és a bagettet, főzné a húslevest, konfitálná a kacsát, és akkor a barackos gombócról még nem is beszéltem. Ráadásul nem csak az ételek, a főzés élményének leírása oly tökéletes és csalogató. Dragomán imádja a konyhai eszközöket is, az elme külön polcára költöztetve rengeteg kérdést, amik aztán a nyaralás hátralévő részében nem eresztik az olvasót. Van-e otthon elég vaslábasom? Lehet, hogy kéne még egy zöldségpucoló, netán egy új vágódeszka (ő lapítónak hívja), kukta, vagy egy acéllap a sütőbe? És az ember másnap arra eszmél, hogy már ott is van a déli part legnagyobb piacán, és konyhafelszereléseket vásárol, amikkel részben duplikálja az otthoniakat, részben csökkenti a konyhaszekrény befogadóképességét. Végül pedig azon kapja magát, hogy leginkább menne már haza, hiszen a szállodai szobában nem tud nekiveselkedni a főzésnek. Mert persze, jó a svédasztalos reggeli, jók az éttermi vacsorák, de úgy az igazi, ha az ember maga főz.
Dragomán György: Főzőskönyv, 448 oldal, Magvető Kiadó
Hasonló tartalmakat a 168 Óra hetilap 2022. július 14-én megjelent lapszámában olvashat.
