Toldi bosszúja

Krúdy Zsuzsa megszámlálta: édesapjának százharminchárom szerelme volt. Az író titkainak nagy tudója, Perepatits Antal azt figyelte meg, hogy „regényei öt nő köré kristályosodnak”. Más irodalmárok más fontos hölgyeket emeltek ki a népes csoportképből, abban viszont mindenki egyetértett: Pilisy Róza közöttük van.

Kaméliás hölgy

Krúdy és Pilisy Róza megismerkedését Perepatits így írja le. A századvég egyik téli éjszakáján Krúdy fölkereste Gáspár Imre barátját, hogy szigorúan előlegbe, míg nem tudja elhelyezni legújabb kéziratát, némi pénzt kérjen vacsorára. Gáspár azt válaszolta, pénze neki sincs, de vacsorával azért szolgálhat. Azzal átadott egy aranyszegélyes meghívót vacsorára Pilisy Róza házához. Nekem szól, mondta Gáspár, de neked jobban fognak örülni... Krúdy később sokat és szeretettel írt Gáspárról, egy helyütt megjegyzi: „Szőke, karcsú, fodros és választékos, de nem sok hajlandóságot mutatott a női nem iránt.” Nos, Krúdynak tényleg örültek, Pilisy Róza valószínűleg ekkor fogadta először nevezetes ágyába.

1896-ot írtunk: Róza negyvenéves, Krúdy húsz. Egy életre szóló, bensőséges kapcsolat alakul ki közöttük.

Pilisy Rózáról kevés tárgyszerű adat áll rendelkezésünkre. Néhány fénykép, egy-két regény az OSZK-ban (mert regényt is írt). Mindjárt a források számbavételekor azonban érdekes jelenségbe botlunk: az egyébként tárgyilagos, a legnagyobb írókat is néhány bekezdéssel elintéző Szinnyeiben hosszan és részletesen olvashatunk róla (Magyar írók élete és munkái): „A Budapesti Hírlapban (1894, 72. sz.) a következőket találtam róla feljegyezve: „A magyar kaméliás hölgy. Egy érdekes asszony, a kit jól ismernek a budapesti viveur-világban, Pilisy Róza, tegnap este öngyilkossági kísérletet követett el Magyar-utczai lakásán és halálos sebesülést ejtett magán. Egész nap idegesnek és szomorúnak látszott, hét órakor este egy látogatójával beszélgetett közömbös dolgokról, midőn hirtelen félbeszakította a beszélgetést, átment a szomszédos szobába és az íróasztalon fekvő revolverrel keresztüllőtte magát.” Szinnyei még tovább részletezi az esetet, beszámolója mindenesetre azt mutatja, hogy maga is érdeklődött a viveurvilág (fordítsuk korhelynek?) iránt.

Pilisy Róza 1857. december 1-jén született Pilisen. Krúdy szavaival: „[...] apátlan leányka [...], akit az ottani katolikus egyház anyakönyvébe Schumayer Rozália néven jegyeztek be. Szerelemgyerek volt. Atyját ama hetyke dragonyostisztek között kellett volna keresni, akik a múlt században, az elnyomatás éveiben a császár hatalmát jelentették Pest megyében.” A kislányt a nagyszülők nevelték tizenhat éves koráig, ekkor megismétlődött a családi minta: Róza elszökött egy hadnaggyal. K. hadnagy a vasúti kocsiban még szerelmes szavakat duruzsolt a lány fülébe, de másnap reggel, a pesti szállodában már ezt mondta (legalábbis Róza később így mesélte Csillagok: regény az életemből című írásában): „Együtt ehetünk, aztán kikísérem a vasútra. Tizenegy órakor indul a vonat, egykor már otthon lehet...”

A keresztes vitéz

Csakhogy Rózának már nincs visszaútja. Pesten kellett megvetnie a lábát. Azt több kortárs is megerősítette, hogy gyönyörű, sudár, szőke, kék szemű teremtés volt. Végigjárja a Pestre szakadt lányok szokásos útját, amelynek végállomása ugyanaz szokott lenni. Először virágot árult... Márai gyönyörű regényében, a Szindbád hazamegyben olvashatjuk: „A lépcsőház egyik szögletében, felfedezte a hirdetések között annak a belvárosi virágkereskedő cégnek címtábláját is, melynek tulajdonosa valamikor az irodalmi ízléséről híres Róza volt, a szépek szépe, a legkedvesebb, aki később irodalmi szalont tartott fenn az Újvilág utcában, s termeiben a velszi herceg és az a mélyen vallásos magyar gróf is megfordult, kinek barátsága talán a legnagyobb kitüntetés és kegy volt a régi világban egy szép és tehetséges nő számára. Itt kezdte Róza, ebben a virágüzletben – gondolta most Szindbád.”

Róza első befolyásos barátja, akire Márai utal, Apponyi Albert volt. Vele is a virágüzletben ismerkedett meg, ahová a szép virágáruslány úgy vonzotta a pesti gavallérokat, mint a mágnes a vasat. Idejárt a többi között Károlyi „Pista” gróf, Batthyány Elemér gróf, Podmaniczky Frigyes báró. A fiatal Apponyi és Róza kapcsolatáról Krúdy ezt írja: „Madame [Louise – Krúdy írásaiban általában így nevezte Rózát] egy antik jellemű, nagyon katolikus és nemes gondolkozású gróf pártfogásába került, akiben a nemzet és a bécsi udvar a legközelebbi hatalmas államférfiút szerette látni. [...] A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta, hogy Louise nem züllött el a város forgatagában...” Apponyi félt, hogy kitudódik a románc, ezért hosszabb külföldi utazásra küldte Rózát. Madame Louise Münchenben megismerkedett a gróf két barátjával, akik azonnal pártfogásukba vették, s bevezették Európa főúri világába. Amikor Róza hazatért, a gróf csak ennyit mondott: „Hallottam, hogy jól mulattál, s ez nekem elég!” Ezzel elhagyta kedvesét.

Pest rózsája

Róza sokkal szebb szavakkal búcsúzik Apponyitól: „Jó voltál hozzám mindig. Nem bántál velem úgy, mint elődeid. Ezért utolsó köszönetem fogadd és ha még lesznek barátnőid, kiket boldogítani fogsz kegyeiddel, kiket részesítesz baráti szeretetedben, bánj velük úgy, mint velem bántál, egészen a bizodalomig. Hidd el, egy jó szó a magunkforma nőknek többet ér a legszebb ékszernél, a megbecsülés többet a millióknál.” Róza megejtően tárgyilagos, eszébe sincs becsapni önmagát. „De ez nem szerelem. Az sokkal nemesebb érzés. Az önkívület költészete. Mikor támad, mikor szűnik meg, nem rendelhetjük el és más sem rendelheti.” (Pity-palaty: Boldogtalan boldog)

A szerelem Pekár Gyula képében köszöntött rá. A férfi tíz évvel fiatalabb Rózánál, a nők álma: két méter magas, kiváló atléta, szenvedélyes evezős, ráadásul, mint azt a városban széltében-hosszában beszélik, ő a már három éve készülő Arany János-szoborcsoport Toldi Miklósának modellje. (A mellékalakok közül Piroska modellje is ismert, ő Széchenyi István unokája, Alice grófkisasszony, akiről Stróbl Alajos azt mondta: „Originális magyar szépség.” Krúdy tömören így foglalja össze az esetet: P. R. halálosan beleszerelmesedett az Arany János-szobor molnárlegényébe (Pest rózsája).

Róza boldog és szenved: „Nagy beteg lettem. Oh! be könnyű lett volna átélni ezt, ha testi fájdalmam elfelejttette volna lelki bánatomat... Ha ő ápolt volna. Nem tette, nem ért rá! El volt foglalva első regényével, melynek szerelmem lett áldozatja.” (Csillagok: regény az életemből) Szakítanak. Többször is.

A nyílt levél

Az utolsó nagyjelenet pontosan le van írva a lapokban, már idéztük a Szinnyeiből. Azt azonban nem tettük hozzá, hogy a másik szobában ott volt Pekár. A kiérkező sebészorvos nem hajlandó aláírni a jegyzőkönyvet, hogy öngyilkosság történt, hiszen a seb környékén lőpormaradvány nem található. A lövést így az „öngyilkos” önmaga nem adhatta le. Csakis távolabbról, egy idegen személy. Róza, aki végig öntudatánál marad, úrinő, ragaszkodik az öngyilkossághoz. A sajtó is marad ennél a verziónál, talán mert az ellenkezőjét senki sem állítja, a sebész csak szakmázik. Róza azonban évek múlva sem tud szabadulni az emlékektől. „Egy emberben ennyi jó, meg rossz, ennyi léhaság, ennyi úri tempó, ennyi finomság, ennyi durvaság, s mindezt felülmúlja szívtelensége...” (Három kadét)

1914-ben megjelent A vörös postakocsi. Krúdy persze beleírja Róza és „Elemér” románcát is, mint mindig mindent, ami körülötte történik. A regényt újraolvasva sem tudtam fölfedezni, mit is találhatott olyan sértőnek Pekár. Rózáról és (Apponyi) Albertről, Szemere Miklósról sokkal gunyorosabb hangon írt. Csakhogy Pekár ekkor már „keresztény nemzeti honatya” – hogy Toldi Miklós szobrának modellje lett volna, hogy ő Pilisy Róza kuplerossal, na nem! Aztán meg, Krúdy elismert, befutott író, ő meg... Ady azt írta róla: „Egy rossz novellista, a képviselőség s tudom-is-én-még-mi nem jogosítja föl arra, hogy tehetség legyen – a tehetség ellen...” Karinthy pedig a hatökör mintájára következetesen csak „hatpekárnak” nevezte... Pekárt fűti a bosszúvágy. De még nincs itt az idő.

Kivár. Az alkalom 1920-ban, az ellenforradalommal érkezik. „Vissza is üt, sunyin és jellemtelenül. Lapjában, a Magyar Múzsában nem ő maga, hanem különböző munkatársak intéznek Krúdy ellen habzó szájú kirohanásokat. „Krúdy Gyula azok közé a hosszú lére eresztett stílusú írók közé tartozik, akik mesteri munkát produkálnak abban, miként lehet egy témátlan, szétfolyó históriából regény-limonádét gyártani. [...] és íme az októberi forradalom után írt egy múltgyalázó cikket, amelyért a Magyar Múzsa ki is kiközösítette őt az irodalomból.”

Krúdy válaszát természetesen nem közli sem Pekár lapja, sem – a fehérterror sajtószabadságának nagyobb dicsőségére – egyetlen másik lap sem. A levél csak ötvenöt évvel később, Krúdy Zsuzsa könyvében lát napvilágot (Apám, Szindbád):
„Nyílt levél Pékár Gyulához a hazaárulásról!

Államtitkár úr!

Kezembe adtak egy újságot, amelyen az Ön nevét láttam, amelyet ön szerkeszt, amelyért nyilván vállalja is a felelősséget. Hát ebben a Magyar Múzsa című lapban azt írják rólam, hogy rossz író vagyok, hogy majd megtanítják a közönséget, hogy ne adjon pénzt a könyveimért. Ez mind igen természetes dolognak tetszik előttem, mikor tanárok kezébe tollat adnak, amely tanároknak ön az államtitkáruk. [...] Értem, államtitkár úr... évtizedek sikertelensége... évtizedek keserűsége... évtizedek emésztő szomjúsága. Értem, államtitkár úr, hiszen én író vagyok, aki belát a mások lelkiállapotába. Nincs édesebb víz a bosszú vizénél, és ön szürcsöl is e vízből oly mohósággal, hogy már a lapja 3-ik számába azt íratja rólam [...], hogy: hazaáruló vagyok. [...]

Államtitkár úr, én nem vagyok hazaáruló. Én nem voltam a munkáspárt tagja, én nem voltam tegnap luteránus és ma meg egy kimondott katolikus párt vezére. Én mindig az voltam, aki ma. Magyar író. Remélem, hogy ez a pártoktól független állás megmarad részemre akkor is, ha ön már nem lesz államtitkár...”

A pálya szélén

Krúdyt életének utolsó évtizedében a kurzus a pálya szélére szorította. 1933-ban halt meg. Koporsójánál Féja Géza mondta a búcsúbeszédet: „Meghalt Budapest szélén, sötét szobában, mivel villanyát tízpengős tartozása miatt kikapcsolták, miután három évtizeden át segített e folyton beboruló országot világosabbá tenni.”