Titok és mágia

– Új regényét feleségének, Szabó T. Annának ajánlotta. Fontos önnek, kinek ír?

– Nagyon fontos. Például A pusztítás könyvét édesapámnak ajánlottam. Marosvásárhelyen éltünk, ő a fogorvosi karon tanított és novellákat írt. Írói álmait azonban nem valósíthatta meg. Első regényemet talán helyette is írtam. A másodikban, A fehér királyban szerepelt egy anyafigura. Amikor elképzeltem őt, édesanyám keserű nevetését hallottam belül. Az ő könyve lett az. A Máglya főhőse egy kamaszlány, Emma. Nem születhetett volna meg a mű, ha nem ismerem meg a feleségemet. Az ő családjuk is Erdélyből települt át ide 1987-ben, tizenöt évesen találkoztunk, a szombathelyi gimnáziumba jártunk. Rengeteget meséltünk egymásnak a gyerekkorunkról. Az ő emlékei, érzései segítettek abban, hogy egy kamaszlány szemével is láthassam a világot.

– Vagyis Emmát Annáról formálta?

– Regényem alakjai mind képzeletbeli figurák. Az írónak az a dolga, hogy mások bőrébe bújjon. Az írás az empátiáról szól, a szereplőknek elsősorban érzelmileg kell hitelesnek lenniük. Hangjukba nem keveredhetnek hamis írói hangok. Ezért is van szükségem külső kontrollra. Nekem könnyű: együtt élek a szerkesztőmmel. Annával kezdettől összeköt minket az irodalom is, minden írásunkat megmutatjuk egymásnak. Sokszor jókat veszekszünk, de ő mindig észreveszi, hol vannak hiányok, hibák a szövegben. Én például rossz címadó vagyok. Előző regényemnek azt a munkacímet adtam: Veszteni tudni kell. Annától származik A fehér király, ahogyan most a Máglya is.

– Kilenc évig írta ezt a könyvet. Miért tartott ilyen sokáig?

– Mert közben már a következő regényemen is dolgoztam, amelyet hamarosan befejezek. Ezek a könyvek laza trilógiának is tekinthetők. A történetek helyszíne ugyanaz, egy kelet-európai világ, nevezzük fiktív Erdélynek. A fehér király a kommunizmus idejében játszódik, a Máglya a diktatúra bukása után. A harmadik kötet napjainkban kezdődik, és visszatérünk a rendszerváltás előtti évbe. Annak is gyerek az elbeszélője, egy kamasz fiú. A gyerekek még radikálisan őszinték. A regények mellett elbeszéléseket is írtam, így a Máglya után valószínűleg novelláskötetem jelenik meg. Lehet, a párhuzamos munka nem túl hatékony módszer, de nálam működött. Talán azért is, mert gyakran nagyon nehezen írok meg egy mondatot: ha nem tudom folytatni, megeshet, hogy csak egy év múlva fejezem be.

– Napilapos újságíró ne legyen...

– Voltam már újságíró, dolgoztam lapzártákra. Publikáltam a 168 Óránál is tárcát, kisnovellát. De az más: eleve tudom, hogy határidőre kell elkészülni, és a rövid írásban csak egyetlen hangulatot vagy pillanatot bontok ki. A regény ideje és szerkezete jóval bonyolultabb. Ráadásul nem lineárisan írok. Megcsinálok egy fejezetet a könyv közepéből, az előző jelenetekről meg csak vázlatom van. És magam sem tudom, mikor töltöm ki a szöveglyukakat.

– És mit szól mindehhez a kiadója?

– Hálás vagyok a Magvetőnek, hogy még van türelmük hozzám. Amikor érdeklődtek, mikor lesz kész a Máglya, mindig azt feleltem: egy éven belül biztosan. És kilenc éven át mondogattam, hogy már csak egy év! Közben tényleg folyamatosan dolgoztam. Ami azt jelenti: otthon ülök és nézem a falat. Ha megakadok az egyik szövegben, előveszem a másikat. Én már a legelső könyvemnél eldöntöttem: nincs felmentés a munka alól, nem hivatkozhatok a körülményekre. Ha esik, ha fúj, ha beteg vagyok, ha utazom, akkor is írni kell.

– Pedig azt nyilatkozta, az írás keserves magánnyal, depresszióval jár.

– Most is azt gondolom: írónak csak az menjen, aki bírja a magányt. Fél évig ösztöndíjjal voltam kint Helsinkiben. Olykor napokig nem mentem ki az utcára, nem beszéltem senkivel. Néha már úgy éreztem, nem bírok többé felkelni az ágyból. Képtelen vagyok megmozdulni. Katartikus pillanat volt, amikor végre sikerült befejeznem a Máglyát. Mintha vízen járnék...

– A fehér királyt harminc nyelvre lefordították. Ez a siker túlszárnyalható?

– Nem foglalkozom ezzel. Egyébként a Máglyának már készül az angol, német, román, portugál fordítása, Amerikában, Brazíliában is kiadják. A siker nagyon jó, de nem igazán fogom fel. Valójában mindig meglep, hogy olvassák a könyveimet. Az életem most olyan, mintha forgószélben lennék, a hosszú bezártság után emberekkel beszélgethetek, olvasókkal találkozom. Ám a legnagyobb öröm az, hogy túléltem a regényt.

– A főhős, Emma, gyerekotthonba kerül, miután a szülei autóbalesetben meghaltak. Az intézetből nagymamája hozza ki, akivel a lány korábban soha nem találkozott. A regény tele mágikus elemekkel: a halottak megelevenednek, felidéződik a holokauszt, a kommunizmus, a kényszermunkatáborok szörnyűsége.

– Ez voltaképp történelmi családregény. Emma mindenkit elvesztett, teljesen új környezetben kell új életet kezdenie, és közben zajlik a rendszerváltás. Könyvem arról is szól, miként lehet a személyes és társadalmi tragédiákat feldolgozni. Szabaddá csak az válhat, aki szembenéz a múltjával, felmenői tetteivel, akár bűneivel is.

– Szinte minden szereplő sötét titkokat rejteget, vagy a bűntudat teszi őket élőhalottá.

– A regény egyik fontos témája a megbocsátás. Akinek megbocsátunk, azzal megváltozik a viszonyunk, másként látjuk őt és önmagunkat is. Ez is egyfajta mágia. Ezért van ennyi varázslat a könyvben.

– Miközben írt, önmagát is átvarázsolta kicsit?

– Saját családi történeteinket is újra kellett élnem, bár ezek nem kerültek bele a regénybe. Az én anyai nagymamám zsidó volt, gettóba zárták. Anyósa viszont keresztény antiszemita, aki mindent elkövetett azért, hogy zsidó nagyanyámat is bevagonírozzák. Pedig ő akkor már terhes volt az anyámmal. És ezenkívül még volt egy örmény szál is a famíliában. Ahhoz, hogy megértsem, ki vagyok, meg kellett tanulnom ítélkezés nélkül elfogadni a felmenőimet. Az önmegértés vágyát, a gyökerek kutatását sokszor felerősíti a veszteség. Nekem ilyen trauma volt, amikor ’88-ban áttelepültünk Magyarországra, vagy amikor később meghalt az apám.

– Azt mondta, azért költöztek ide, hogy szabadabb országban élhessenek. De itt „illiberális demokráciát” szavazott meg a kétharmados többség. Lehet, hogy rossz helyre jöttek?

– Szüleim annak idején fontolgatták, hogy inkább Nyugat-Európába vagy Izraelbe emigráljanak. Az anyanyelv miatt jöttünk ide, és akkor még úgy tűnt: ez a hely a bőség és békesség szigete Romániához képest. Amikor A fehér királyt írtam, megkérdezték: miért van benne annyi erőszak? Hát azért, mert az erőszak nagyon erősen jelen volt abban a közegben, ahol felnőttem. A rendszerváltás után először Marosvásárhelyen törtek ki zavargások, emberek lövöldöztek az utcákon. Mindaz, amit átéltem a szülővárosomban, örökre meggyűlöltetett velem mindenféle hatalmat. Hogy Magyarországon egyre fogy a szabadság, hogy a rendszerváltás óta a társadalom nem tudott szembenézni a múltjával, az számomra óriási csalódás. Fizikai fájdalom.

– Közéleti szerepektől mégis távol tartja magát.

– Tüntetésekre sem járok. Már attól is rosszul vagyok, ha valaki kiáll a tömeg élére és ordibál az embereknek. Lehet, hogy lelkileg megsérültem, de nekem ez félelmetes.

– Gondolt arra, hogy innen is továbbmegy? Hiszen van két gyereke.

– A nyelv ideköt. Én már nem szeretnék, nem is tudnék, mondjuk, angol szerző lenni. Sehol sem érzem magam otthon: egy író mindenütt kívülálló. De a gyerekeim a magyaron kívül két nyelven tanulnak, és majd eldöntik, hol akarnak élni. Én persze örülnék, ha Magyarországon maradnának. Azt tanítom nekik, amit az apámtól hallottam: ne higgyenek semmilyen hatalomnak! Mindent megteszek azért, hogy szabad emberekké váljanak.