Titkos fegyvereink
Oszlik a köd. Megismerhetővé vált például a tapolcai szupertitkos katonai elit alakulat létezése és története is, amelyet „5. Önálló Harckocsiezredként” rejtettek fedőnév alá, noha valójában a Magyar Néphadsereg 1480-as hadműveleti-harcászati rakétadandárja volt. És szigorúan titkos. Különleges védelem alatt.
A katonák jelvényeiket csak a laktanyán belül viselhették, valamint a gyakorlatokon. A körlet további zárt területekre tagolódott. Még az itt szolgáló hivatásosok sem mind léphettek be oda, ahol a rakétatechnikákat tárolták, kezelőiket ki- és továbbképezték a szovjet hadsereg szakértői. Lőgyakorlatra is az unióba jártak a tapolcaiak. A hordozórakéták hatótávolsága 50–300 kilométer volt, röppályájuk csúcspontja 86 kilométer, tömegük 6350 kilogramm, végsebességük több mint 5500 kilométer, a célt az indítás után legkésőbb – maximális távolság esetén is – 313 szekundum alatt érte el a rakéta. (NATO-kódja a „Scud-B” volt.)
S ami nem elhanyagolható: a rakéták nukleáris robbanófejekkel voltak felszerelve.
Nem sokan tudták a hadseregben, de még a politikai „elitben” sem, hogy a robbanófejeket Tapolcától csekély távolságra tárolták a szovjet raktárak, az 5. Önálló Harckocsiezred támaszpontján minden szükséges technika, személyzet, hajtóanyag készen állt a bevetésre. A parancs elhangzása után egy órán belül.
A szakértő úgy számolja: ez a pusztító kapacitás – egyidejű, csoportos indítás esetén – a hirosimai atombomba erejének a százhatvanszorosát (!) tudta volna produkálni.
Ez a rakétadandár volt a Magyar Néphadsereg legnagyobb csapásmérő ereje. És mivel a túloldalon sem csak imádkoztak, tétlenkedtek, hihetetlen szerencsénk volt (és ép eszünk), hogy sem onnan ide, sem innen oda nem lövöldöztünk. Ha ezt tettük volna, ez a könyv sem jöhetett volna létre. Én nem írhatnék róla, ön nem olvashatná.
(M. Szabó Miklós: Szupertitkos alakulat. Az MN 1480 hadműveleti-harcászati rakétadandár története 1963–1991. Zrínyi Kiadó.)
