Tetro

Ez olyan különös produkció, mintha Federico Fellini egyszer csak elkezdett volna westernfilmeket rendezni. (Nem kezdett el.) A „Cabiria, avagy a Sierra Madre seriffje” sosem készült el.

Nem így a szóban forgó, a Tetro. Ez a telivér európai művészfilm, amelyet Hollywood nagymestere, Francis Ford Coppola most megengedett magának. (Írta, rendezte és fizette!)

Családregény, de nem Keresztapa- módra. Nem maffiás. Noha az egész szinte végig egyetlen família generációi között dúl, amelyek méghozzá gyökereik szerint olaszok.

Antipolgárregény, amelyben a művészek kínlódnak, mert önhibájukból esélyük sincs a megelégedésre, a nyugalomra, hisz majdnem katatonná érzéketlenítették el önmagukat meghasonlottságukban.

Szenvedéstörténet, mert e családtagok szenvednek egymástól, maguktól, tehetséges felmenőiktől. „Művészproblémájuk” van, s tán azért, mert azok is. Muzsikus, drámaíró, kiteljesedett vagy besült alkotók, akiknek sorsára egy nagy titok borít árnyat. A periférián pedig a statiszták is ugyanonnan: operaénekesnő, táncosnő, kritikusnő.

De miért e tragédia?

Az európai kérdésfeltevésre már Amerika felel. Amerikai a válasz.

Néhány aránytévesztő-közelitől eltekintve, pár a kelleténél hosszabb beállításon átküzdve magunkat: nemigen akad más szemrehánynivalónk. Buenos Aires jó levegőjében szépen virágzik ki a testvérszeretetlenség, visszhangzik a nem vállalt kapcsolatok csődje, érik valami katarzis is, csak még nem tudjuk az irányát (ez a film dramaturgiáját dicséri), ahogyan a görcsök forrását sem sejthetjük a végső megvilágosodásig.

Summa summarum: érdekes és figyelmet érdemlő családregényfilm, finom kézzel, látni való, sőt mutogatott európai kultúrával. Soha rosszabbat a Nagy Vízen túlról!