Tegnap éjjel
New York az a város, ahol fiatalok és szépen kozmetikázottak élnek, elegánsak, jómódúak, és taxival járnak, sokszor merengenek bele a poharukba, és a konyhájuk akkora, mint egy lóversenypálya. És Philadelphia is éppen ilyen. A filmben. Fel van polírozva minden.
Akad olyan ötfelvonásos dráma (elég jó), amelyet a szerző el tudott indítani egyetlen kérdéssel: „Ki az?” Itt eltelik negyedóra, és még mindig csak „szituálunk”, egy céges bulin koccintgatunk, gyanakszunk előre.
Holott nincs tétje a következő történetnek. (Ki tudja, hogy járt-e Cecil a Török utcában?) Hogy mi történt tegnap éjjel, és történt-e valami, szinte közömbös. Az élet megy tovább a közhelyek sínén. Van, aki marad, van, aki megy. Lehet sóhajtozni. A nosztalgia nagy kerítő, valamint az újdonság is nagy kerítő, jó, ha tudjuk, de nem vagyunk mi Bergman-hősök, Bunuel-hősök, akik beleszakadnak a drámába, holnap is élni kell, nem válunk, nem szenvedünk, szemet hunyunk, legfeljebb elmorzsolunk egy könnycseppet a pillánkon, finoman. Blöff.
Laboratóriumi ötlet: végy két férfit és két nőt, ereszd őket össze, párhuzamos vágással lehet előregörgetni a történetet, aztán vagy lesz belőle valami, vagy nem. Addig is csillogjanak az éttermi fények, az öblös vörösboros poharak, beszéljünk Párizsról, Itáliáról (ha éppen nem is jut eszünkbe kedvenc városunk neve), a fiatalságunkról, igyunk Martinit, legyünk mondénok a hotel éjszakai bazenjében, hintsünk a vízbe némi mélabút, és hitessük el, hogy küzdünk. És – jól nevelten – tartsuk magunkat távol a tragédiáktól. Néhány sóhaj elég...
A szerepekben rutinos színészek mozognak: Keira Knightley, Eva Mendes, Sam Worthington, Guillaume Canet. A rendezőnő első filmes és iráni–amerikai: Massy Tadjedin.
Lesz majd még jobb! Talán.
