Tea Nyizsinszkij unokájával

Kezdjük a történetet 1912-ben. A Les Ballets Russes vendégjátéka tartja lázban a pestieket. A józsefvárosi Népoperában (mai Erkel Színház) lép fel a cári balett, a színpadon Vaclav Nyizsinszkijjel. A közönség lélegzet-visszafojtva ül, várja a csodát, amely meghódította Párizst és az egész Nyugatot. A vágy, a halál és az érzékiség hatja át a modern koreográfiát. Nyizsinszkij Debussy zenéjére alkotta meg az Egy faun délutánját. A felébresztett faun kergeti a játszadozó nimfákat, végül csak egyikük könnyű fátylát ragadja meg, amelyen egy csók után erőteljes erotikus mozdulatot tesz. Az ösztön szabadsága forradalom a balettben. Aztán jön A rózsa lelke és a flörtölő Harlequin. Nyizsinszkij arcát maszk takarja, mégis mindenki tudja: a zsenit látja táncolni. Nyúlánk és macskaszerű, izmai acélból, nem fog rajta a gravitáció: egyszerre nőiesen lágy és szilárd erejű férfi. Tánca mágiaként hat, a közönség tombolva ünnepel. Virágcsokrok, finom kesztyűk s egyéb ajándékok kerülnek a táncos lába elé.

A bal erkély második páholyában Márkus Emíliáék ültek. A karfára támaszkodó sápadt lány a színésznő kisebbik lánya, Pulszky Romola volt. A fiatal lányt annyira lenyűgözte az előadás, hogy még aznap felbontotta az eljegyzését, és az Orosz Balett nyomába eredt.

– Anyai nagyanyám ekkor látta először Nyizsinszkijt – meséli Kinga Nijinsky Gaspers, a legendás táncos unokája. – Nem egyszerűen Vaclavba szeretett bele, hanem a művészetébe, a Nyizsinszkij körüli varázsba. Addig forgolódott a társulat körül, amíg húszévesen felvették tanítványnak. Az Orosz Balett mestere, Enrico Ceccheti tanítgatta. Romola bejárta Európát az együttessel, mindenkit megismert, kivéve Vaclav Nyizsinszkijt. Szergej Gyagilev, a világhírű impresszárió ugyanis féltékenyen őrizte kedvenc táncosát. Mígnem kitört az első világháború. Gyagilev jobbnak látta, ha Argentínába szerződteti a társulatot. A hajóúton Buenos Aires felé aztán együtt lehetett Romola Vaclavval. Egyes források szerint nagyanyám matrózruhában, hipnotikus erővel csábította el Nyizsinszkijt, mivel nem beszéltek közös nyelvet. Az viszont tény, hogy a hajón Vaclav tolmács segítségével megkérte a kezét, és ezen Pulszky Romola lepődött meg a legjobban. Nem mondott azonnal igent. Pár napot gondolkodott, aztán a kikötőből egyenesen a templomba mentek.

A legkisebb Pulszky lány történelmi családból származott. Nagyapja az a Pulszky Ferenc, aki a szabadságharc egyetlen sikeres diplomatája volt, s az emigráció éveiben Kossuthtal járta Amerikát. Azzal a feltétellel hívták haza, hogy felhagy a politizálással. A Nemzeti Múzeumot igazgatta vagy huszonöt évig. Gyerekei közül Károly már Budapesten nevelkedett. Charlie finom érzékű műértő volt, az Esterházy-képtár (a Szépművészeti Múzeum őse) igazgatójaként európai tekintély övezte. Ő vette feleségül a nemzet aranyhajú színésznőjét, Márkus Emíliát. A szerelemből két lánygyermek született: Tessza és Romola.

A millennium évében a kormány megbízta Pulszky Károlyt, hogy Itáliában vásároljon értékes szobrokat, festményeket a múzeum számára. Charlie nem fordított kellő figyelmet a pénzügyekre, ráadásul itthon megvádolták, hogy csupán másolatokat hozott haza. Belefáradt a rágalmakba, Londonban akart új életet kezdeni. Vitte volna a családját is, Márkus Emíliának azonban nem akaródzott lelépni a magyar színpadról. Kérte Charlie-t, maradjon inkább itthon, és védje meg magát. Nem tudtak megegyezni. Károly először Angliába, majd Ausztráliába utazott. 1899-ben Brisbane-ben főbe lőtte magát. Romola nyolcévesen vesztette el apját, egész életében anyját okolta a történtekért.

Nyizsinszkij szülei lengyel vándortáncosok voltak, akik kisebb színházakban, cirkuszokban keresték a kenyeret. A gyerekek is kivették részüket a bohém életből: táncoltak a porban, fáztak és éheztek az úton. Vaclavnak egy bátyja és egy húga is volt. Amikor az apa elhagyta a családot, még jobban nélkülöztek. Ekkor az anya Szentpétervárra vitte a kicsiket, hátha felveszik őket a Cári Tánciskolába. Bronislavát és a kilencéves Vaclavot is felvették. A elsőszülött fiú értelmileg súlyosan megsérült, mert egyszer kiesett az erkélyről. Sztaniszlav elmegyógyintézet lakója lett.

– A cári balettet az udvar tartotta fenn – folytatja Kinga. – Bevett szokás volt, hogy a fiatal, szép lányokat és fiúkat odaadták az arisztokráciának, és a serdülő táncosok hercegek szeretői lettek. Így lett Nyizsinszkij Lvov herceg kegyeltje. Az eredeti naplójában Vaclav leírja, hogy nehezen viselte az egyenlőtlen viszonyt, sokszor félelem gyötörte. Ám a herceg eltartotta a családját, ékszereket, zongorát vett neki, és így nemcsak az anyját és a nagyanyját mentette meg a nyomortól, de beteg bátyján is segíthetett. Aztán amikor Lvov megunta a tizennyolc éves fiút, átpasszolta Gyagilevnek.
Gyagilev húsz évvel volt idősebb Vaclavnál, szenvedéllyel birtokolta a különleges ifjút. Amikor megtudta, hogy Nyizsinszkij megnősült, elájult a fájdalomtól. Sürgönyt írt: Vaclavot nem tekinti többé a balett tagjának, ne is jelenjen meg a próbákon. Nyizsinszkij összeomlott.

Ezt követően a táncos egy ideig vaudeville-okban, cirkuszokban lépett fel. 1914-ben Bécsben megszületett Nyizsinszkij és Pulszky Romola első gyermeke: Kyra. Budapestre mentek, hogy megmutassák a babát Márkus Emíliának.

A hűvösvölgyi villában aztán mindketten házi őrizetbe kerültek Vaclav orosz állampolgársága miatt.

Eközben Gyagilev próbált valamit kezdeni Amerikában a társulattal. A keleti parton táncoltak le s föl, és az előadásokat Nyizsinszkij nevével hirdették. Ekkor a New York-i Metropolitan igazgatója azt mondta: ha Gyagilev valóban kihozza Nyizsinszkijt Amerikába, biztosít számukra egy észak-amerikai turnét.

Gyagilev mindent megtett. Elment a pápához, az amerikai elnökhöz. Végül 1916-ban Nyizsinszkij elhagyhatta a budai villát, családostul az Újvilágba utazott. A turné hatalmas sikerrel zajlott, amíg az USA be nem lépett a háborúba. Akkor az orosz balettet visszaküldték Európába.

Nyizsinszkij 1919-ben táncolt utoljára. A háborút vitte színpadra, szinte látni lehetett, amint holttesteken lebeg. A svájci közönség hosszú percekig tapsolt.

Vaclav még nem volt harmincéves, amikor elhatalmasodott rajta az elmebaj. Saját kérésére Romola vitte el a híres Bleuler professzorhoz. „Asszonyom, az ön férje gyógyíthatatlan őrült. Azonnal el kell válnia!”

– Nagyanyám dönthetett volna úgy, hogy beadja Vaclavot a menthetetlen bolondok közé, hiszen a diagnózis skizofrénia volt. Romola azonban kihozta Vaclavot az intézetből, és még harmincegy évig, egészen a haláláig gondoskodott róla. Járta a világot, előadásokat tartott, könyveket írt, és létrehozott egy alapítványt, hogy életben tartsa Nyizsinszkijt, illetve, hogy segítse egy új, hatékony gyógymód felkutatását. Egyik elmegyógyásztól a másikig vitte, még Gustav Jung is kezelte a táncost, eredménytelenül. Márkus Emília rettegett, nehogy szülessen a házasságból még egy gyerek, hiszen a skizofrénia örökölhető. Egyszer, amikor Romola nem volt itthon, be is vitette Vaclavot a Lipótra. De 1920-ban világra jött anyám, Tamara.

Peter Ostwald, a kaliforniai egyetem pszichiáterprofesszora pár éve bebizonyította, hogy Nyizsinszkij betegsége nem skizofrénia, hanem bipoláris depresszió volt. Sok évig ostromolta Kinga édesanyját, Tamarát, hogy engedélyt kapjon az orvosi leletek kutatására, és átnézhesse a kézzel írott naplót. Végül több traumára vezette vissza a betegség kialakulását.

Ilyen volt, amikor a tízéves Vaclav tehetségét irigyen nézték a szentpétervári balettnövendékek. Versenyt rendeztek, hogy ki tud magasabbra ugrani. Vaclav ugrása előtt beszappanozták a padlót. A fiú elcsúszott, beütötte a fejét, három napig kómában feküdt a kórházban. Egyszer az apja is bedobta a Néva folyóba, hátha megtanul úszni. Alig tudták megmenteni az életét. Nyizsinszkij rajongva szerette Sztaniszlavot, agysérült bátyját, akit többször meglátogatott az intézetben. Az itt látott betegek mozdulatai visszaköszönnek koreográfiáiban. De a legnagyobb csapást talán Gyagilev és a háború vérengzése okozta a túlérzékeny léleknek.

– Nagynénémen, Kyrán szintén jelentkeztek a mániás depressziós tünetek, de ekkor már alkalmazták a lítiumot, és ő sikerrel küzdött meg a betegséggel. Nálam húsz évvel ezelőtt kezdődtek a panaszok. A mai napig gyógyszert szedek, de jól vagyok. A kilencvenhárom éves anyám viszont soha nem volt depressziós.

A két kislánnyal, Kyrával és Tamarával évekig Párizsban élt a Nyizsinszkij család. Aztán mikor elfogyott a pénz, a hatéves Tamara budapesti nagymamájához került. Márkus Emília és Párdány Oszkár (a második férj) nevelték fel az imádott unokát. Nem volt kérdés, hogy ő is színésznő lesz. Az aranyhajú granny hivatalosan is örökbe fogadta a kisebbik Nyizsinszkij lányt, hogy megkapja a magyar állampolgárságot. Tamara a színiakadémián ismerte meg Szakáts Miklóst, rövid idő múlva házasságot kötöttek. Negyvenötben kijárási tilalom alatt egy orosz katonai autó vitte be Tamarát a kórházba, amikor elkezdődtek a szülési fájdalmak. Nyizsinszkij lányunokája Szakáts Kinga néven látta meg a napvilágot.

– Szüleim az ötvenes évek elején elváltak. Kislányként a Vígszínház kulisszái mögött nőttem fel, láttam apámat szerepelni Ruttkay Évával A néma leventében. Apa híres ember volt, de Nyizsinszkijről nem tudtam semmit. Márkus Emíliát dédinek hívtam, időnként meglátogattuk a hűvösvölgyi villában. Hosszú, szőke hajam volt, Emília sokszor befonta. Annyit elárultak, hogy él Amerikában egy másik nagymama is. Valójában engem Szakáts nagymama nevelt Pesten.

Ötvenhét januárjában Tamara Nijinsky hivatalosan elrabolta saját lányát, mivel Szakáts Miklós tudta nélkül elhagyták az országot második férjével együtt. Kinga akkor ismerte meg anyai nagyanyját, Pulszky Romolát, amikor Montrealba kerültek.

– Kemény asszony volt, mindenki félt tőle, mert beperelte az embereket, ha valótlant állítottak Nyizsinszkijről. Állandóan utazott, életben tartotta az emlékét. Sokszor találkoztunk, leveleztünk. Az én vágyam mindig a színpad volt, de eltanácsoltak az akcentusom miatt. Pénzt kellett keresnem, ezért elvégeztem a zenetanári szakot, és templomokban orgonáltam, kórust vezettem, és tanítottam Arizonában. Közben férjhez mentem, gyereket szültem. Negyvennégy éves voltam, amikor színháztörténet szakon újabb diplomát szereztem. Szakdolgozatomat Márkus Emíliáról írtam.

Pulszky Romola 1978-as halálával Tamara és Kinga kezébe került a Nyizsinszkij-hagyaték. Anya és lánya bejárta a földet, kiállításokat nyitottak, Vaclav koreográfiái máig reneszánszukat élik. Kilencvenötben lehetővé tették, hogy megjelenjen a táncos eredeti, cenzúrázatlan naplója. Kétezerben Kinga egy monodrámát is előadott: Madame Nijinsky – A férjem egy isten címmel, amelyet az IBS színpadán Budapesten is bemutattak.

– Párizstól Szentpétervárig azt tapasztaltam, hogy mindenki ismeri Nyizsinszkijt és anyát, de Romolát, a táncos magyar feleségét kevesen. Vagy tévesen azt gondolják, hogy ő vitte az elmebetegségbe. Ezért írtam egy színdarabot nagyanyám életéről, hiszen birtokában vagyok a családi titkoknak. Aztán egy dramaturg segítségével a történetből filmforgatókönyv lett. Remélem, a világ hamarosan megismeri az igazi Madame Nijinskyt.