Tarzan legendája
Bölcs István írása
Ismerik, ugye, azt a kalandfilmsablont, hogy a már visszavonult, leszerelt vagy éppen nyugdíjas szupertitkos-ügynököt még egy utolsó, ám visszautasíthatatlan bevetésre kérik fel: az ország sorsa múlik rajta. Nos, ezúttal John Claytont (Tarzant) éri utol a nemezis.
A dzsungelből megtért, Londonban már visszacivilizálódott főnemest, Greystocke ötödik lordját kell visszavadítani államérdekből, és katapultálni az afrikai vadonba, ahol már várják embertelen ellenségei és állati szövetségesei. Az idén 104 éves arisztokrata (1912-ben született bizonyos Edgar Rice Burroughs íróasztalán) némi habozás után elfogadja a reaktiválást.
S hogy ne legyen hősünk magányos, egész csapat indul neki a kongói kalandnak. A hajdani aktív majomemberrel tart hű felesége, Jane is. (Természetesen kérdezhetik: no de ki szavatol a lady biztonságáért? Hát a lord maga – mondanám, ha beszélgetnénk.) És a csapat még bővül: csatlakozik hozzá ugyanis az Egyesült Államok elnökének különmegbízottja, egy mesterlövész, abolicionista, fekete bőrű doktor. Így jó a felállás.
A másik oldalon II. Lipót belga király zsoldosai feszengenek Rom kapitány parancsnoksága alatt, valamint rosszfajta bennszülöttek és vaduló majmok hordái fenik a fogukat. Aztán, persze, lesz, ami lesz. Az asszonyt elfogják, hogy csapdába csalják a férjét, aki azonban tudja, amit tudnia kell egy ilyen történet szereplőjének. Beveti a krokodilfegyvert, az oroszlánokat, a majomármádiát, a liánokon surranva jön, jön, jön, híres kiáltása megelőzi, megfagy a vér az erekben. Győz a legenda.
És mégis: a film jobb, mint hinnék. Nekem talán csak a bájos Csita hiányzott a vászonról: nem bánom, ha egy majom kooperatív.
(Rendezte: David Yates. Főszerepben Alexander Skarsg?rd, akin annyi az izom, hogy még biztosan látni fogjuk más félmeztelen szerepekben is.)
