Tálcán kínált tárcák
Feltétlenül következetességet kell abban látnunk, hogy Jolsvai András immár harmadik novelláskötetét szenteli a maga teremtette figurának, Köröndynek. Ha kizárólag a megjelenések éveit vesszük alapul, akkor tizenhárom éve, 1997-ben indult útjára az akkor napvilágot látott kötet lapjain ez a letagadhatatlanul – és a szó legjobb értelmében vett pesti – figura. A következő kötet – Köröndy vesztésre áll – 2000-ben kerülhetett az olvasók kezébe, hogy egy röpke évtized múltán trilógiává növekedjen (Köröndy vérre megy) az elbeszélésfolyam.
Nagy bátorság aligha kell annak kijelentéséhez, hogy néhány év múlva már tetralógiáról beszélhetünk a Jolsvai megálmodta irodalmi alak kapcsán. Ha kizárólag a címeket vesszük alapul, akkor egyre keményebb világ veszi körül a novellaalakot. Bizonyára több ez kritikusi sejtésnél.
Hogy egyébként mióta járja a fővárost, itt is elsősorban a terézvárosi utcákat Köröndy, nehéz is, könnyű is megmondani. Van abban valami végtelenül rokonszenves, ahogy ez a maga módján korszerűtlen novellahős szemlélődik, bámul, figyel, észrevesz, elméláz, konstatál „Bámész alak, mint Köröndy” – szól a halk, lényegre törő ábrázolás a szerzőtől. Ilyen ember már csak kevés található, még a kétmillió fővárosi között is. Éppen ezért Köröndyről készséggel elhiszem, hogy ő még sétál a városban és nem közlekedik, és hogy szemeivel nem csak néz, hanem lát is. Okos fejével pedig biccent, és azt hiszem – a költővel ellentétben – remél. Hisz abban, hogy a világ értelmesen berendezhető, hogy az emberek képesek szót váltani egymással, képesek megérteni egymást, hogy az indulatokon az értelem felülkerekedhet, hogy a jó szándék nagyobb alakítóereje az életnek, mint a rosszindulat. Fátyolosan, mondhatni pasztellszínek felhasználásával beszél erről Jolsvai, akit mély ember- és valóságismerete megóv attól, hogy érzelgősen ábrázolja a jobb, szebb és igazabb életre vágyó szereplőit. Köztük is mindenekelőtt Köröndyt.
A novellahős nyugodt szívvel felfogható Jolsvai András alteregójának. Megtudjuk erről a papíron létező, mégis hús-vér figuráról, hogy író, újságíró, ( de volt kiadói szerkesztő is) és bölcsészdoktor, hogy nagyjából egyidős a szerzővel, hogy (nem is annyira) nagyjából ugyanott élnek. A biográfiai azonosságok legalábbis feltűnőek. A legnagyobb különbség leginkább az lehet kettőjük között, hogy Köröndy időről-időre eltűnik, és aztán „se szó, se beszéd, előkerül”. Joggal gondolhatjuk, hogy ennek a teremtett alaknak mindig éppen akkor lehet érkezése, amikor kigondolóját megszállja az alkotókedv, és így kettesben barangolják be újra és újra Budapestet, ez a megunhatatlan, és minden fogyatékossága ellenére szép és nagyszerű várost.
Magától értetődően beszélőnév Köröndyé, aminek helyrajzi azonosítása miatt nem kell elhagyunk a székesfővárost (Körönd nevű települése nincs az országnak, teszem hozzá gyorsan.) Két ok miatt. Egyrészt, mert lehetne. Másrészt, mert az írói fantáziának a tények a legtöbbször nem állnak az útjában. A Köröndy-emlékverseny című novella éppen arról szól, „hogy Köröndy és barátai egy délutáni kvaterkázás közben véletlenül rájöttek, mindnégyük neve egy-egy földrajzi helyhez (…) köthető.” A felismeréstől egyenes út vezet Köröndre, ahol a négy férfi a település voltaképpeni egyetlen látványosságát tekinti meg, Bottyán generális szobrát. Jolsvai Andrásnak ebben a megoldásában is a finom iróniát kell látnunk. A Hegyvidéki dallamok című novellája ezzel a két mondattal indul: „Köröndy ezerszer meggondolja, hogy kimozduljon imádott Pestjéről. Végtére is azért Köröndy ő, hogy az Andrássy úton érezze jól magát, az Oktogonnál vagy a Liszt Ferenc térnél, hogy annak a világnak értse minden apró üzenetét, hogy ott találjon ismerősökre – nem pedig vidéken.”
Ez a fajta lokálpatriotizmus természetes és érthető. Annál is inkább, mert a nagyvárosnak csupán egy részével ápol bensőséges viszonyt a novellafigura. A terület koordináta-rendszerét áttekintve azonnal érthető válik, hogy a szövegrészlet ábrázolta térnek a Kodály Körönd éppen úgy a része, ahogy a néven nevezett Oktogon. Sőt alapos szemlélődéssel azt is felfedezhetjük, hogy a Körönd négy szobra közül – Balassi Bálint, Szondy György, Zrínyi Miklós és Vak Bottyán – az egyik megegyezik a kuruc generálisával, amelyik a képzeletbeli Körönd település főterén is áll.
Jolsvai szövegei az ilyen finom játékoknak sincsenek híján. A Köröndy a sóbizniszben című novellában a címszereplőt azért hívják meg egy tévéműsorba, mert korábban Játék az egész világ címmel írt egy kötetet, amit sokan a társasjátékokról szóló ismeretterjesztő kötetnek hisznek. (A meghívás is ezen a félreértésen alapul.) A főhős nem csak azért érzi rémisztően idegennek magát a megidézett tévés világban, mert egy olyanféle személyiség, amilyen ő, itt egyszerűen tájidegen. Hanem mindenekelőtt , mert „lírai novellákat” írt, s ehelyett egy játékkutatót vártak. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Jolsvai Andrástól Az ember játszik címmel (2004) jelent meg egy novelláskötete, akkor Köröndy kötetcíme rejtett utalásnak, finom áthallásnak is felfogható, újra bizonyítva, hogy a képzelet és a valóság közötti átjárók korántsem mennek ritkaság számba.
A szerző a Sor című írásában maga nevezi tárcanovellának írásait, és tárcanovella-sorozatnak az ebben a kötetben helyet kapó írásokat. Azon legfeljebb kesereghetünk, hogy az elmúlt század (még mindig furcsa ezt így leírni) nyolcvanas-kilencvenes éveinek legjobb napilapja, a Magyar Nemzet csak egészen rövid időt kapott a minőségelvű lapszerkesztés megvalósítására. Jolsvai ennek a valaha patinás lapnak volt igen jó nevű újságírója. Egyfajta hommage az ideköthető szerkesztőségi éveknek igaz, konkrétumok nélkül, így a lap megnevezése sem történik meg – a Megáll az idő, s megáll Köröndy is című tárca. Az egykor volt redakció telefonszáma új előfizetőhöz kerül, amit terézvárosi hősünk feltárcsáz. Főszerkesztőt keres, főbérlőt talál. Nem is lehet ez másként. A múlt kísért. Többet nem tud.
Bőséges életanyag, ragyogó megfigyelőkészség, bölcsesség, tapasztalat segíti Köröndyt és vele a szerzőt, hogy jobban megértse azt a világot, amelyben élnie adatott. Ismeri a kórházak, a kifőzdék világát, a lomtalanítások szabadcsapatait, a focipályákra járókat, a magukat mesterembernek kiadó méregdrága kisiparosokat, a könyvkiadók mindennapjait, a családi együttlét melegét, a távoli országban boldogulását kereső gyermeke miatti apai szomorúságát. A Köröndy vérre megy című kötet így egyfajta látlelete és lenyomata a 21. század eleji Budapestnek.
Nem csak képek sorjáznak a kötet lapjain, amelyek egyszer majd arról tudósítják az utókort, hogyan éltek ebben a közép-európai nagyvárosban az elődeik. Emellett kiolvasható lesz az is, hogyan éreztek, mit gondoltak, minek örültek valamikor a 2010-es évek fordulóján. Úgy hiszem, semmit ne von le egy tárcaíró érdemeiből, ha leírom: a dokumentarista hűsége sem hiányzott munkájából. Bár ha jobban meggondolom, magam is ezzel az igénnyel látnék hozzá a tárcanovellák írásához.
