Sztendáp

Miskolcon mutatták be Ion Luca Caragiale Zűrzavaros éjszaka című komédiáját, amelyet meghívtak a Nyári Színházi Fesztivál keretén belül rendezett, szabad szemmel is egyre jobban látható Színházi Szemlére. Ez a minifesztivál nem konkurense semmilyen, önmagát méltóságteljesnek tudó találkozónak sem, hiszen a budapesti nyáresti szórakozásra vágyó közönségnek azokat az előadásokat tálalja fel, amelyek hagyományosan vígjátékok, de nem a sokfelé látható gagyi és faékegyszerűségű haknik, hanem nívós produkciók.

A Színházi Szemle tehát segíti az ország színházi vérkeringését: a jobb sorsra érdemes előadások vidékről és a határon túlról eljutnak másik közönséghez is. A Bán Teodóra vezette Szabadtér (amely a Városmajoron kívül a Margitszigeten is játszik) különösebb csinnadratta nélkül az elmúlt néhány évben egyszerűen magasabbra helyezte a mércét. A közönség, amely évekig a fentebb definiált produkciókhoz szokott, lassan és nem minden veszteség nélkül „veszi a lapot”. A szombathelyi, Alföldi Róbert rendezte Makrancos Kata – amelyben a sztenderd könnyed női megfegyelmezés, „a hárpia megzabolázása” helyett szoros szövegolvasás és helyzetelemzés alapján a színészek játékából az derül ki, hogy Petruchio agresszív macsó, aki verbális és fizikai erőszakkal keveredik a nő fölébe – a szünetben „hazakergetett” néhány olyan nézőt, akik a vicces-habos verzióra számítottak, de alighanem sokkal többet nyert mások elgondolkodtatása révén.

És voltak, akik ugyancsak a lábukkal szavaztak a miskolci, Rusznyák Gábor rendezte Zűrzavaros éjszaka szünetében is. De többen voltak azok, akikben – ha kezdetben másra számítottak is – győzött a kíváncsiság. Mint például a mellettem ülő hölgy, aki – látván, hogy jegyzetelek – egyrészt elmesélte, hogy fogalma sem volt, milyen darabra jött, de „pokolian élvezi”, hogy így, viccesen, nevetségesen, mégis sűrítve „a képébe teszik” ezt az „óriási kavarodást”, másrészt kifaggatott, hol és merre lehet ilyen előadásokat látni, ha már egyszer elege van a „női nevű színház” vacakságaiból.

Alighanem ez a „pokolian élvezés” lehetett Rusznyák Gábor célja, amikor vígjátékból bohózattá turbózta föl Caragiale darabját. Ebben meghatározó módon és mértékben segített neki a szöveg, amelyet Székely Csaba írt – fordítás ez, persze, abból a bizonyos „szabadon futó” fajtából, amely szorosan tapad az eredeti sztorihoz és a szöveg tartalmához, stílusához, de szabadon kezeli annak asszociációs környezetét. Belecsempészi a majdnem másfél száz éves darabba a mai világ kommersz kultúrájának hozadékát, a különféle politikai, kulturális szlenget és kikristályosodott ki-beszólásokat. Így lehetséges, hogy a polgárőrök rendre „szebb reggelt” köszöntéssel gurítják le a féldeciket, hogy a féltékeny főhős, Dumitrache „sztendápokat” néz családjával a kertvendéglőben, hogy a szódás lovától a tetűn és a szélkakason át a részeg majmokig mindenki „kilencet kölykezik”, hogy említést tesznek a „homályban bujkáló értelmiségiről”. Itt a szerelem „nem erőszakos disznótor”, megengedhetetlen, hogy valaki „önkezével vessen véget az életemnek”, és el lehet „húzni a lóbőrt a házból”.

Mondhatjuk külvárosinak Székely kitekert, rontott nyelvét, mely nemcsak önmagában, hanem a színészek poentírozó stílusával is hangsúlyossá válik, ezt a határhelyzetet, külvárosiságot erősíti Debreczeni Borbála állványzattal, malteros vödrökkel, létrával (rajta román zászló, ne tévesszük el már, hol vagyunk), buherált villanydrótokkal és egyéb építési műemlékkel telipakolt díszlete is: a semmi és a nagyváros között valahol. Ahol szabályos időközönként masírozni – ellenőrizni – indul a fekete ruhás polgárőrség, és tevőleges szerepet vállal egy féltékenységi dráma eszkalálásában, majd megoldásában.

Caragiale darabjai időnként végigpörögnek a magyar színházi életen – a Farsangnak, az Elveszett levélnek és a Zűrzavaros éjszakának is megvolt, illetve megvan a maga színpadi reneszánsza; utóbbiból alig néhány éve volt egy remek Mohácsi-rendezés Szombathelyen, előtte egy elég gyöngécske a Nemzetiben. Rusznyák előadása hullámzó: olykor belefárad a néző a turbófokozatba; abba, hogy egy-egy poén lecsengésébe már belerobban a következő, hogy észrevehetetlenek a finomabb színészi gesztusok, mert csak az erő és az erőtelj üt át a rivaldán, hogy a fokozás mellett az ismétlés-ismétlődés is tompítja a figyelmet.

A történet igen egyszerű, ezért is sarkall minden alkotót a rápakolásra. Dumitrache, a bizniszmen, családjával hazafelé jövet kifigyeli, hogy egy férfi követi őket. Szent meggyőződése, hogy a feleségét akarja elcsábítani. A heves természetű férfi ezért mindenféle túlkapásokra ragadtatná magát, egészen az emberölésig, de leginkább csak verbálisan. Feneketlen ostobaságában nem veszi észre, hogy féltékenységének célpontja ártatlan, vélelmezett szövetségese viszont távolról sem az. Végül persze minden és mindenki jóra fordul – kinek-kinek a legjobbra. Na, ezt kell megtölteni rendezői ötlettel, a figurákat nyelvvel (Caragialét gyakran fordíthatatlannak mondják, ezért is lehetséges a Székely-féle empatikus nyelvi újrafogalmazás), a szerepeket játékkal.

Gáspár Tibor Dumitrache figurájában nem az ő szokásos, finomabb és árnyaltabb eszközeivel operál, hanem a fordító és a rendező által kínált, ismétlésekre és túlzásokra épülő balekklisékkel; Gáspár ezt is könnyedén odateszi: akkora hólyag, amekkorát csak akarunk. Játéka egyszerre direkt és reflektált; segít ráismerni kortársi rokonaira. Szegedi Dezső az untermann-polgárőr-barát szerepében szellemesen szekundál neki; Varga Zoltán pedig Chiriac, a harmadik barát és polgárőr, valamint a házibarát hálás figuráját jól „kimélyítve”, ügyesen odateszi.

Van egy igazi papedlijelenet, bohózathoz illő korona: amikor a tébláb szerelmes betoppan a házba, és tévedésből nem Zitának, a célszemélynek, hanem a féltékeny Dumitrache feleségének, Vetának vall szerelmet (aki ráadásul még föl sem tudott öltözni a házibaráttal bonyolított rapidrandiból), majd gyorsan visszaszívja az egészet, a cserepes virágtól kezdve a rohangáláson át a csúszás-mászásig, akkor Lajos András szépen lepörgeti visszafelé az egész jelenetet, szöveggel, mozgással, eleséssel együtt. A nyílt színi taps megérdemelt, nem is marad el.

Ullmann Mónikának Veta, a kikapós feleség szerepében kézre áll a bohózati lendület, helyzetről helyzetre löki tovább a figurát – és ott van Somhegyi György e. h. alakításában a szegény és fiatal Spiridon, a ház mindenese és ügyeletes pofozóbábuja, aki előtt, ha kibírja a megpróbáltatásokat, nagy jövő állhat még.

Mert, ahogy a végén megtudjuk: „a nép sava az isten borsa”.