Sziszevo

Végzem a dolgom, teljesítem a kötelességem. Cicero: A kötelességekről, ez volt Töttössy Csaba  latinprofesszor kedvenc könyve, az embernek teljesíteni kell a kötelességét, már nem tudom, Cicero szerint ez hogy is volt, újra kéne olvasni. Töttössyt (tényleg így hívták) látom a barna öltönyében, ahogy pöszén vagy selypítve, vagy mindkettő, talán plusz még raccsolva is, amennyire el lehet rontani a mássalhangzókat (a magánhangzókkal nincs baj), annyira elrontva mondja, Cicero. Sziszevo. Felkelek, megfőzöm a kávét, két kapszula feketét, Roma. (Tényleg ez a kávé neve.) A napernyőcsíkos csészéből iszom. Bemegyek a dolgozószobába, bekapcsolom a Bayern 5-öt, Pozsonyban mit mondtak, Merkel mit mondott, Hollande is mondott valamit, kikapott a Hertha, nem tudok figyelni, hideg a szám, hideg a fogam, jeges. Pedig a kávé forró.

Kinyitom a The Guardiant, átfutom a főcímeket, Charlotte-ban tüntetnek a lelőtt fegyvertelen fekete férfi miatt, Amos Oz azt mondja, szereti Izraelt, de nem túlságosan. Átkapcsolok a Deutschlandradio Kulturra, megnyitom a Spiegel.de-t, az AfD 16 százalékon áll a teljes népességben, az orosz propagandagépezet a szétesett, romokban heverő, migránsok dúlta Nyugatról szóló híradásokkal tömi a fejeket, félek a jövőtől, mondja a Bentón a kurd származású Lyana, 29. Kinyitom a Der Standard oldalát, de nincs erőm még a főcímekhez sem.

Cseng a telefon, Bori húgom az, kérdi, biztos nem kell-e még egy tapaszt feltenni, mondom, ne. Nem kell. Hátha így jobban tud majd enni. Megnézem a leveleimet, jött három új, nem, négy, nem válaszolok. Ráér. Nem ér rá, de mindegy. Cicero mit mondana. Cicero jól lebaszna. Elolvasok egy sort Pindaroszból, a kis narancs Reclam-kiadásból. Akiket pedig nem kedvel ­Zeusz, megrettennek, ha meghallják a múzsák énekét, szerte a földön és a lebírhatatlan tengeren. Amaimaketos. Fosztóképzővel a maimaó, vágyakozik, sóvárog jelentésű igéből. Gán te kai ponton kat amaimaketon. Megrágom, lenyelem. Enni kell. Tegnap Éva vitt levest, abból evett boldogan, cuppogva, mint egy kisgyerek. El akarja kérni a receptjét, ilyet akar főzni. Gán te kai ponton kat amaimaketon.

A sóvároghatatlan, a vággyal megközelíthetetlen tengeren. Nem sóvárgok. Nem sóvároghatok. Hiába vágyom. Felöltözöm, le a pizsama, fel a gatya, a nadrág (a szürke Boss), zokni (Bambus), a patagóniás póló. Megkeresem a tárcám, a telefonom, a kulcsom, aztán elfelejtem, hogy már megvan a tárcám, keresem, a hátsó zsebemben van, miért, nem oda szoktam tenni. Kiveszek egy tiszta edzőpólót, ráteszem a tárcát, iszom egy fehérjét rizstejjel (vaníliásat). Beveszek egy marék vitamint, kis zacskóban hét-nyolc kapszula, színesek. Kell a vitamin.  A vi­­tamin az élet. Meg a fehérje. Meg az ásványi sók. A föld és a tenger. Napok óta nem mozgok, ülök meredten, nézem, ahogy ott, velem szemben lassan felmagasztosul, fogom a kezét. Jéggé válok, de csak az ajkam hideg. Kell a vitamin. Meg azok az áldott ásványi sók. Slusszkulcs, autóba be a cuccok, a tiszta edzőpóló. Kinyitom a kaput a kapunyitóval, visszateszem a nyitót a pohártartóba a sebváltónál, kiállok a kapun, előveszem a nyitót, bezárom a kaput, elteszem a nyitót, kormányzok a szűk Szérű utcán, jobbra kormányozok a Temető utcán, balra a Széchenyi utcán. Széchenyi, temető, Döbling.

Megyek a nevek között, kanyargom szóról szóra. Végig a szigeten, át a hídon, át a falvakon Szent­­end­­réig. Beparkolok az edzőteremnél, kiszállok, bezárom az ­autót, aztán megint kinyitom, mert elfelejtettem kivenni az edzőtáskát, kiveszem, bezárok, kulcsot zsebre vágom. A recepciós kislánytól (Pálma) megkapom a szekrénykulcsot (64) és a kis fehér törölközőt. Gán te kai ponton kat amaimaketon. Bemegyek az öltözőbe, kinyitom a hatvannégyest, ideges vagyok, ha foglalt a hatvannégyes, pedig én hatvanhatos vagyok, mért pont a hatvannnégyes, nem értem. Ez az én szekrényem már évek óta, jön a pali, aki a hatvannégyest kéri, így ismernek. És ez pont elég. Én sem akarok többet tudni. Nem vágyom többre, amaimaketon. A hatvannégyes szekrény embere vagyok. A kötelesség része, Sziszevo. Telefonál Éva, most ért át, vitt még tapaszt. Az orvos nem írta alá a receptet, vagy rosszul írta alá, a patikus akadékoskodott, ne akadékoskodjon a tapasszal, amit köteles kiadni a szenvedőnek, az anyja istenit. Vedd föl, kérem Évát, vedd föl, ha valamit mondana. Hátha azt mondja utoljára. Tegnap, meg tegnapelőtt, meg azelőtt, meg azelőtt, meg azelőtt is felvettem mindent, amit mondott, itt van a telefonomban az összes szó. Kötelességem megőrizni. Gánt te kai ponton kat amaimaketon.

Leveszem a pólót, a nadrágot, a gatyát, a zoknit, felveszem az edzőalsót, az edzőnadrágot, az edzőpólót, az edzőzoknit (háromnapos), az edzőcipőt, fogom a telefonom, hátha hívnak vagy hátha hívni akarok. Meg egyáltalán, mindig itt a telefonom, rajta van a The Guardian, a Der Standard, a FAZ meg a többi, a gyakorlatok között olvasok. Hátha nem kell gondolkodnom. Bemelegítek, fejkörzés, karkörzés, könyökkörzés, csuklókörzés, derékkörzés, lábfeszítés, aztán hasizomgyakorlatok, harmincszor négy, meg hússzor négy oldalra, jobbra, majd balra, a 22 kilós súlyzóval. Izzadni kezdek, olvasok. Der Standard. Mit mondana Cicero, ha látna, edzés közben olvasok, szabad ezt? Edzeni kötelező. A test elromlik különben, és vége. Vége van a testnek, és akkor mindennek vége, a többi mese. Az a szakmám, hogy meséljek. Na ebből nem keveredünk ki ép bőrrel. Nem kötelességem mesélni, elvégre. Nyomópad, bemelegítés harminc üres rúddal, aztán harminc kilóval tizenöt, aztán ötven kilóval tizenötször három. Aztán a ferde padon negyven kilóval ugyanez, ez már 4,8 tonna. Az oldalra a 22 kilóssal összesen 8, 32 tonna. Felteszem a súlyokat, leveszem a súlyokat, visszateszem őket az állványra. A csigán kétszer harminccal háromszor tizenöt. Az még plusz 2,7 tonna. Megmérem a pulzusom, 110, az jó. Talán jó. Talán nem. A test izzad. Telefonálok, hogy mi van, hat a tapasz, már nem fáj. A kötelesség a fájdalom megszüntetése. A test megszűnik, nem fáj. Megkérdezte, mondja Éva, hogy mi az a tapasz, megmondták, morfin. Hosszan nézett, nem válaszolt. Kötelesek voltunk megmondani, igaz, Sziszevo?