Színházsűrűség

– Könnyen meggyőzte önt Eszenyi Enikő, hogy szerződjön a Vígszínházhoz?

– Azt mondta, gyere ide. Jó, feleltem. Enikő ugyanis komolyan vehető. Bátorságáért is szeretem. Amikor Alföldi Robit „leszedték” a Nemzeti éléről, Enikő rögtön megkeresett minket – Alföldit, engem, színészeket –, hogy nyitva előttünk a Víg, itt otthon leszünk. Szavait most megismételte.

– És mit mondott önnek Alföldi Róbert, amikor annak idején a Nemzeti Színházhoz hívta?

– Hogy pályázik a Nemzetire, gondolkodjunk közösen, legyek mellette. Nem lepett meg. Régóta alkotótársak vagyunk. Barátok is.

– Egyszer pont Alfölditől hallottam: „Vörös Robi foglalkozása Vörös Robi.”

– Rendben van, tetszik. Azt jelentheti: írok, rendezek, dramaturg vagyok, szervezek, tanácsot adok, rajzolok és festek, de ha tehetném, mindig csak énekelnék. Ez mind én vagyok. Nem szeretem a felesleges szájtépéseket, viszont szeretem nyitni az elméket. A művészetet az élmény tágasságával mérem. Tulajdonképpen „kikísérleteztem” magam. Ott kezdődött: a hetvenes évek vége felé egy kisvárosi lakótelepről bekerültem a pesti képzőművészeti szakközépbe. A „kisképzőbe”. Anyukám, aki pedagógus, úgy tartotta: a tehetséget az alkotókényszer bárhol kirobbantja az emberből. Ettől persze kamaszként még nem tudtam, miként folytatódik az utam a nagyvárosban.

– Említette egy interjúban: ha valaki a hetvenes években egy kicsit is kíváncsi volt a világra, a fővárosi underground körökben hamar összefutott azokkal, akik új gondolatok, új terek felé terelték.

– Én csupán szemlélője voltam az undergroundnak. Mindenki ismert mindenkit, találkozásokból szerveződött a világunk. Mi igazából „történtünk egymással”. Összefuthattunk valahol Bódy Gáborral, ugyanott megjelenhetett Konrád György, megérkezhettek Kamondy Ágnes és a Forgách testvérek, Zsuzsa és András, majd Ács János és Xantus János is feltűnhettek, és hallgathattuk Víg Mihályt, aki Méhes Mariettával énekelt. Meghatározó volt, amikor körbeálltuk – szemben velem Tordy Géza és Ruttkai Éva – a Stúdió K. Woyzeck-előadásának jeleneteit, közben Kamondy Ági tangóharmonikázott, valamikor 1978-ban történt, egy késő éjjel egy pincében, a Lőrinc pap téren. Én majd minden este színházba mentem akkoriban, a „hivatalost” is néztem, vagy ültem a Zeneakadémián. Aztán újra találkoztam Kamondy Ágival, aki a Jancsó-filmek zenei munkatársa is volt, barátok lettünk. Kitaláltuk a Köztársulat formációt. Színpadra írtuk Eörsi István Történetek egy hideg faházban című novelláját, amely Angyal Istvánról szól, az ’56-os forradalom zsidó mártírjáról, a Tűzoltó utcai ellenállók parancsnokáról. Az érettségi bankettemen volt a bemutatónk, 1981-ben. Meghívtuk rá Halász Pétert, Monori Lilit, Székely B. Miklóst, Angelus Ivánt és Eörsi Pistát is, aki akkor tért haza New Yorkból. Bekéredzkedtünk a Kilián laktanya színpadára. Ott játszottuk az előadást, ahol huszonöt évvel korábban a nemzetőrség alakult. Eörsi Pista zokogott. Én meg tizennyolc évesen tévedhetetlennek éreztem magam. Nem sokáig tartott az érzés.

– Merthogy?

– Felvételiztem rendező szakra, az utolsó rostán fennakadtam. Ács Jani kihúzott a kudarcból: a szolnoki Szigligeti Színházban is rendezett akkor, biztatott, „gyere ide, tanuld meg ezt a szakmát”. Pár év múlva Schwajda Györgyöt kinevezték igazgatónak. Bevont a döntéseibe, tanított, érdekelte, amit gondolok. Eleinte amolyan apa-fia kapcsolat volt a miénk. De Gyuri gyorsan „kidagadt”, megerősödött a színház élén, másokra figyelt, engem meg egyre kevesebb inger ért, és egyre többet ittam.

– Mégis maradt Szolnokon.

– Nem voltam erős. Megtorpantam, holott azért minden évben rendezhettem, és ott tanultam meg a színházat – elölről, hátulról, a ruhavarrástól a díszletgyártáson a súgásig mindent –, s voltak ott barátaim, többek között Egri Márta, Koós Olga, Nagy Sanyi. Mégis tovább maradtam, mint kellett volna.

– Ki segített kiszabadulnia onnan?

– Én magamnak. Hirtelen megértettem: nem kellek nekik, mert még nem vagyok elég profi. Szolnokot kikezdte a gőg, engem meg kínzott mások nagyképűsége.

– Hogyan lehetett ebből továbblépni?

– Nehezen. Végül visszamenekültem Pestre.

– El is veszhetett volna?

– El. Barátaim kipofoztak a depresszióból, szociálisan nem eresztettek el.

– A kilencvenes évek elején formálódott az Arany János Színház Meczner János igazgatóval. Odahívta önt dramaturgnak. Ács János volt a művészeti vezető. Jó kis csapatot hoztak össze. Hol tartott akkor saját maga „kikísérletezésében”?

– Valamit ott megértettem: nem tudok egyetlen kifejezési formában élni, a színház nálam nem működik képzőművészet és zene nélkül, ez nem elmélet az esetemben, a műfajok gyakorlatban is egymásba érnek, együtt adják a harmóniát, és ez az én keretem, hogy nincsenek határok. Erre mondta iróniával Forgách András barátom: „Robikám, nagy tudás ez, csak ma többnyire felesleges a színházban.” Mindenesetre a kilencvenes évek végére, harmincöt körül voltam, eljutottam odáig: már senkinek nem akarok megfelelni, nem érdekel, mit gondolnak a nagyistenek, a félistenek, ilyen-olyan guruk. Sokat dolgoztam Alföldivel, Tordy Gézával a Budapesti Kamaraszínházban, ő rendezte például a Lola Blaut, Udvaros Dorottyával akkor lettünk barátok, s addigra már Kamondy Ágival is megcsináltuk a Dalok Közép-Nirvániából előadást a saját életünk undergroundjáról. Önmegismerésemben ugyancsak segített, hogy a Művészetek Völgye munkatársaként szervezni is megtanultam Márta István és Pallagi Anikó mellett. Ma már csak attól szorongok, tudom-e teljesíteni, amit én elgondolok. De kétségtelen: Ács Jani sokáig iránytű volt nekem.

– Aki rendkívüli pedagógus is volt. Valaki úgy nyilatkozott róla: Ács János akkor is tanított, amikor éppen csöndben szemlélte a világot.

– Ez pontos. Nemrég, halálának évfordulóján többekkel beszélgettem, a szakmában ki mindenkinek volt mentora Jani. Nekem is. Vannak barátok, akiknek a véleménye különösen fontos nekem – ilyen Forgách András, Kamondy Ági, Udvaros Dorottya, Menczel Róbert, Alföldi Róbert –, de Ács Jani volt az, aki alapvetően szabadságot nyitott bennem. Ott voltam Kaposvárott a Marat/Sade főpróbáján ’81-ben, amikor még senki sem feltételezte, hogy legendává emelkedik Jani rendezése. Sőt. Babarczy László, a színház igazgatója le-föl járkált, dünnyögte: „Nem tudjátok, mi lesz itt, nem tudjátok...” A főpróbán már őrület tört ki. És két nap múlva „felrobbant” az előadás, nyilván hozzájárult a lengyel szükségállapot is. Megértettem: a színház varázslatos sűrűségét az adja, ha képes a jelenről szólni a jelennek. Majdcsak harminc évvel később ugyanezt képviseltük Alföldivel a Nemzetiben: a jelennek mindenen át kell jönnie, a szituáció élességén éppúgy, mint a színész gesztusain. Amikor 2013-ban úgy döntött a politika, kitoloncol minket a Nemzetiből, nem egyszerűen egy társulattal végeztek.

– Hanem?

– Mindazzal a tudással, amely összeadódott addig mindnyájunkból, Szolnokból, Kaposvárból, a Katonából, a Radnótiból, a Vígszínházból, hiszen iskolákat, rendezők és elődök képességeit is hozták magukkal a színészek, más alkotók. Alföldinek és nekem megadatott, hogy a magyar színjátszás progresszív korszakait egyetlen színházban ötvözve sikerre vigyük. Hisztérikus sikerre. Ez már nem reprodukálható.

– Nemrég egy színházi beszélgetésen azt mondta: a Nemzeti után megint kipróbálhatta magát minden műfajban, pedig depresszióba is eshetett volna.

– Néha tényleg megrémültem, mi lesz holnap. De már ismerem a kilábalás, a túlélés eszközeit. Újra nekiláttam rendezni, például önálló estet és koncertet Udvaros Dorottyának, Oláh Ibolyának, zenés darabokat, drámákat mindenfelé. Magyarországon először vittem színpadra Georges Simenon-művet Egri Mártával és Kaszás Gergővel. Meg dolgoztam tovább Alföldi dramaturgjaként. Kíváncsi voltam, mit tudok, hol tartok. És jókor jött a Vígszínház.

– Ahogyan pár éve Alföldi és a társulatuk kizökkentette a hagyományokból a Nemzeti Színházat, úgy, azt hiszem, Eszenyi Enikő is igyekszik újraértelmezni a Vígben, mit jelent ma a polgári színház. Aktuális kérdéseket vet fel, új megközelítésekkel válaszol.

– Egyetértek. Enikő vagány alkotó – elképesztő színházi érzékkel. Olykor néhány lépéssel előrébb is tart, merész művész. Másrészt egy olyan világban, ahol semmilyen jövőkép nincs, ahol a néző lassan nem mer gondolni, sem érezni, ott azért van feladat, mit is kellene összegzésként mondani a világról annak a kétezer embernek a Víg nézőterén. Hogy ne azt érezzék: letudtunk egy estét. Persze ha tehetséges emberek összeállnak, egy pillanat alatt – amely pillanat mögött kőkemény munka van – értelmet tudnak adni az értelmetlennek. Nekem most fontos, hogy ebben együtt gondolkodhatok Eszenyi Enikővel.