Színházi korszakváltások

Mondta egyszer: főiskolai osztályfőnöke, Marton Endre bizonyára meglepődne, hogy ön kibírta ezt a pályát. Féltette?

– Igen, a saját tapasztalatai miatt: sikereinkhez képest ez a pálya – lelkileg és fizikailag is – rendkívül sokat nyel el belőlünk. Nemcsak állandó kitalálásra, hanem folytonos önértelmezésre van szükségünk, hogy a színház egyáltalán működjön. Művészileg és intézményként is. Tévedéseink, hibáink, kudarcaink azonnal korrekcióra kerülnek bennünk. Különben másnap képtelenek lennénk a folytatásra. Marton Endre kedvelt, de „alkatilag” nem nézte ki belőlem, hogy átúszom ezt az óceánt. Kezdetben sérülékenyebb, lelkizősebb voltam. De „hozzáerősödött” az idegrendszerem a pályához.

Ötven éve rendező. Főiskola után Kazimir Károly a Tháliához hívta, Fodor Imre pedig a József Attila Színházhoz. Ön mégis Marton Endréhez szerződött a Nemzetibe. Kínos lett volna visszautasítani az osztályfőnökét?

– Nem. De amit fiatalon „a” színházról elképzeltem, azt számomra etalonként a Nemzeti jelentette. Akkoriban kötelező volt színi diploma után vidéken „gyakorlatozni”, így előbb Miskolcra kerültem, és csak ’63-ban a Nemzetibe. A következő évben Marton Endre igazgatót „lecserélte” a hatalom Both Bélára. Kirúgtak engem is. Jelentkeztem Kazimirnál. Azt mondta: „Hozd helyre magadban az ügyeidet. Aztán jöhetsz.”

Büntette, mert korábban visszautasította őt?

– Valószínűleg. De leginkább azt várta, hogy bizonyítsak rendezőként. Egyéves pécsi kitérő után „engedett be” a Tháliába.

Néhány hónapja a Színház című folyóiratban megemlékezett Kazimirról. Azt is írta: a színi pályán szinte mindenkinek apakomplexusa van, azonosulni akar valakivel, követni az eszméit, eszményeit. Saját „színházi családfáját” úgy rajzolta meg: Egri István a „nagyapja”, Marton Endre az „apja”, Kazimir a „bátyja” volt.

– Egri István barátja volt a szüleimnek, tőlük „örököltem át” családilag: őt kerestem meg minden örömömmel, bajommal. Martontól tanultam a rendezést, amelyhez nagyon értett. Azt tartotta: a szakma alapszabályai, normái megtaníthatók, de a praktikum az egyén „milyenségétől” válhat csak művészetté. Ami pedig Kazimir Károlyt illeti: ha az elmúlt évtizedekben megálltam a helyem igazgatóként, azt főként neki köszönhetem. Mélyen hitt abban: a színház az „itt és most” társadalmi intézménye, a nyilvános diskurzus helyszíne. Azt akarta, hogy több mindennel foglalkozzak. Közös munkára ösztönzött kortárs írókkal, egész napomat a színházban kellett töltenem, minden folyamatban részt vennem. Kevésnek találta, ha valaki „csak” rendező. Koncepciózusan, mégis szinte észrevétlenül formált vezetővé.

De otthagyta őt. Ön mit talált „kevésnek”?

– Kazimir színházi életünk kreatúrája volt: okos, ügyes, érzelmes, magával ragadó. És önző. Nem kedvelte az
ellenbeszédet. Lényegében csak a stúdióban rendezhettem nála. Talán menekültem is tőle, amikor ’77-ben a szegedi teátrumhoz hívtak főrendezőnek. Ott fedeztem fel magamban, hogy egyre inkább érdekelnek mások előadásai is. Olykor a sajátjaimnál is jobban. Meglepő érzés volt. Elmondtam Ádám Ottónak, a Madách akkori igazgatójának. Azt válaszolta: bizonyos rendezőknél természetes folyamat, hogy figyelmük idővel a színház egésze, az intézmény felé is fordul. Ez inkább alkati kérdés, és rossz, ha hatalmi ambíció. Nem is sürgettem a dolgokat, a tülekedés mindig elborzasztott. Visszagondolva: ha keresni kell egy fordulópontot, ahonnan eljutottam a jelenlegi élethelyzetemig, az igazából csak 1983 nyarához kötődik.

Mi történt akkor?

– Beállított balatoni családi házunkba Bozóky István, a nyíregyházi színház igazgatója, és a felesége, Barta Mária. Vele Szegeden dolgoztam együtt, remek színésznő, fantasztikus ember, máig imádom őt. Kértek, legyek művészeti vezető Nyíregyházán. Ódzkodtam, nem tudtam magam elképzelni ott, a hely nem volt rajta a „színházi térképemen”. Ők megértően végighallgattak. Nálunk aludtak, majd másnap olyan finoman folytatták a meggyőzésemet, hogy végül „betörtem”. Félállásban vállaltam ősztől a nyíregyházi posztot. Aztán Bozóky váratlanul lemondott decemberben. Engem pedig fölhívtak a minisztériumból: kineveznek igazgatónak a nyíregyházi színház élére. Nem számítottam rá. Negyvenhét éves voltam akkor.

Említette: etalonnak a Nemzetit tartotta. Sosem ambicionálta, hogy azt igazgassa?

– A nyolcvanas évek vége felé a kulturális tárca felajánlotta a Nemzeti igazgatását. Nemet mondtam. Vámos László volt a Nemzeti főrendezője, azt gondoltam: hogyan is lehetnék én az ő felettese? Másfelől: nagyon jól éreztem magam Nyíregyházán, ahol valójában nemzeti színházat csináltunk. Klasszikus repertoárral és kortárs magyar szerzők darabjaival. De mi mutattuk be először Hrabal Őfelsége pincére voltam című művét is. Ivo Krobot rendezte. Revelációnak számított az előadás. Egy hétig játszottuk „vendégként” a pesti Katonában, eljutottunk vele az avignoni fesztiválra is. A kényes ízlésű francia közönség felállva tapsolt: „Bravo, Hongrie!” Én meg úgy éreztem: már sehova sem mennék szívesen Nyíregyházáról.

Mégis megpályázta 1990-ben a budapesti József Attila Színházat.

– Ez sem nekem jutott eszembe. Először a Fővárosi Tanács – akkor még így hívták – keresett meg. De a váltásban Kaló Flórián személye volt a meghatározó. Eljött hozzám a József Attila Színház társulata nevében: szeretnék és támogatnák, ha pályáznék igazgatónak.

Kísértetiesen hasonlít a helyzet ahhoz, amikor Barta Máriáék „finoman” rávették, hogy szerződjön Nyíregyházára.

– Ebből az is látszik: a színészeknek sosem tudtam ellenállni. Kaló okos és érzékeny művészként azonnal megérezte, hogy a hivatali hang elmegy a fülem mellett, emberileg kell „becserkésznie”. A családom Pesten élt, a fiam abban az évben érettségizett, a lányom jogi egyetemre járt, és még elemisták voltak mindketten, amikor vidékre kerültem. Végiggondoltam: tizenhárom év után talán nem ártana „megismernem” őket, visszajönni hozzájuk. A főváros nyílt pályázatot hirdetett a színházra, ám két jelöltet külön meghívott rá: Schwajda Györgyöt és engem. Megszavaztatták a színészeket is, én kaptam a több voksot. Örülök, hogy akkor így alakult. Azonosultam ezzel a színházzal. Jean Vilar, a legendás francia színigazgató mondta: egy direktor számára nincs fontosabb annál, mint hogy szeresse a színészeit. Én ezzel így voltam itt mindennap.

Húsz évig vezette a teátrumot. Színházi polémiákban gyakran felvetődött az elmúlt évtizedben: a pesti igazgatói pozíciókat, ily módon a színházi életet hosszú ideje – már bocsánat – az ön generációja uralja. Kevésbé finoman: gátolják a váltást.

– Az a dolgok természetes rendje, hogy a „fiúk” lázadjanak az „apák” ellen. A nyolcvanas években néhány nemzedéktársammal – ma már mindanynyian Kossuth-díjasok vagyunk – összejöttünk egy pesti kávéházban. Dühösek voltunk: mikor távoznak már Kazimirék a fővárosi színházi életből? Ezt hosszan megvitattuk, majd mindenki hazament. Magunk között lázadtunk – konkrét akcióterv nélkül. Akkortájt volt egy televíziós beszélgetés a színházakról. Az élő adásba Ruszt Józsefet kapcsolták Zalaegerszegről, engem pedig Nyíregyházáról. Lendvay Ferenc, a kecskeméti teátrum direktora – akkor már közel volt a hetvenhez – az MTV stúdiójában „kommentált”. Adás közben hirtelen felcsattant: „Milyen ország az, ahol a maguk nemzedéke csak majdnem ötvenévesen lehet igazgató?”

Ha úgy vesszük: fővárosi direktori pozíciójából – ráadásul tíz éve a Budapesti Színházigazgatók Egyesületének vezetője – ön is kiabálhatott volna a fiatalabb generációk előrejutásáért.

– A hangoskodás helyett más utat választottam. Az elmúlt években egyik rendkívül sokoldalú, tehetséges kollégámat, Méhes Lászlót tudatosan felkészítettem az igazgatásra. Ezt a társulat jövője iránt érzett felelősségem is így diktálta. Az új évadtól a József Attila Színház igazgatója már Méhes, aki idén negyvenkilenc éves. Majdnem ennyi voltam magam is, amikor először kaptam lehetőséget arra, hogy önálló színházban gondolkodjam. És ő ugyanúgy nem akart igazgató lenni, mint én. Épp ez győzött meg arról, hogy alkalmas direktornak. Aki görcsösen küzd a hatalomért, az „gyanús” nekem.

És ön képes végleg „elengedni” a színházat?

– Marcus Aurelius írja: az ember beül egy csónakba, evez, eljut valahova, majd kiszáll a csónakból, s továbbmegy. Én kiszálltam, de a jelenlétem megmarad a József Attila Színházban, amelynek minden tagja a családom részévé lett. Ami pedig a korosztályomat illeti: mestereinktől meg azok mestereitől örököltünk egy világvárosi színházi kultúrát, amelyet fenn akartunk tartani, megőrizni a sokszínűségét. Tudtuk, ebben a küzdésben együtt többek vagyunk, mint külön-külön. Az új színházvezető generációnak ugyanígy össze kell tartania, tovább védeni és építeni ezt a nagyszerű örökséget. Mi azért még jelen vagyunk, de ez már az ő korszakuk.