Színházi anamnézis

- Anamnézisükben a magyar egészségügy tragikomikus végállapotát mutatják be. Bár az előadásuk azt sugallja: látleletük a kultúrára, a honi színházi szakmára is érvényes.

– Ez az első nyíltan politikai előadás, amit rendezek. Talán most, harmincnégy évesen váltam éretté erre. Sokat dolgozom külföldön, és amikor hazajövök, mindig megdöbbenek, hogy a politika milyen erőszakosan nyomul bele az életünkbe, manipulál mindannyiunkat. Korrupt hatalmi játszmáknak vagyunk kiszolgáltatva, miközben a válság miatt minden összeomlik köröttünk. Ezt a szinte már szürreális, abszurd szétesettséget próbáltuk színpadon ábrázolni. Társadalmi kórrajzunk témájának azért választottuk az egészségügyet, mert ez mindenkit érint, személyes tapasztalataink, történeteink vannak róla. De a honi kultúra vagy a színházi szakma állapota sem jobb, ezt saját bőrünkön is érezzük. Mert miközben a Katona József Színházzal közösen készítettük ezt az előadást, független társulatunktól, a Szputnyik Hajózási Társaságtól úgy vonták meg az állami támogatást, úgy húzták ki a lábunk alól a talajt, hogy lényegében végünk van.

- Pedig azt nyilatkozta: a Szputnyik a legfontosabb az életében, csapatban tud jól teljesíteni.
– Ha ez csak nekem lenne fontos, elkönyvelném az egészet személyes kudarcként. De a társulatunkban családos emberek vannak, felelősséget érzek értük. És ott a közönségünk, a külföldi partnereink, akik bíznak bennünk. Én annak idején, 2005-ben a rendezői pályámat a Katona József Színházban kezdtem. Szerencsés voltam, mert jó közegbe kerültem. Aztán mégis önálló csapatot, saját műhelyt akartam létrehozni. Három év után eljöttem a Katonából, és 2008-ban fiatal színész barátaimmal megalakítottuk a Szputnyikot, amelyet kezdettől fogva utazó társulatként képzeltünk el.

- Hogyan figyeltek fel önökre Európában?

– Még korábban, a Katona Kamrájában rendeztem meg a Ledaráltakeltűntem című előadást, és sokfelé turnéztunk vele. A düsseldorfi bemutatót megnézte az ottani teátrum vezetője, Anna Badora is. Amikor később kinevezték a grazi Schauspielhaus intendánsának, hívott, hogy dolgozzam náluk. Elvállaltam, majd jöttek a felkérések Kölnből, Mainzból is. Közben itthon megalakult a Szputnyik, és attól kezdve már csak úgy vállaltam külföldi feladatot, ha a saját színházi csapatom tagjait is vihetem. Elfogadták mindenütt a feltételemet. Volt olyan évadunk, hogy a társulatunknak a fele Grazban próbált, a többiek itthon, majd indultunk Kölnbe. Ez állandó fizikai, szellemi mozgásban tartott bennünket, másrészt a kinti munkáinkból fenn tudtuk tartani magunkat. Költségeinknek csupán egyharmadát – évi tíz-húszmillió forintot – kellett hazai állami támogatásokkal, pályázatokkal előteremtenünk. 2010-ig minden rendben ment.

- Mi történt azután?

– A kormányváltás után a színházak megszorítását a „függetlenekkel” kezdték. Csökkentek a források, s a pályázaton nyert pénzek sem érkeztek meg. A társulatok kénytelenek voltak hiteleket felvenni, mi is kölcsönökből éltünk, de mi legalább a kinti honoráriumokból vissza tudtuk fizetni az adósságainkat. Ám idestova egy éve egyetlen fillér állami támogatást sem kapunk, és most már nem is számítunk rá. De mivel így nagyon nehéz előre tervezni, jeleztük a tagjainknak: le kell állnunk egy időre, keressenek munkát.

- A Szputnyik bemutatóit sokszor ünnepelve fogadta a külföldi közönség, számos nemzetközi díjjal tüntették ki a társulatot, s ezzel az egész magyar színművészet rangját öregbítették. Mi lesz most önökkel?

– Bár kisebb, amúgy értékes támogatásokat hazai szponzoroktól is kaptunk, az állami finanszírozást ez nem pótolja. Munkatársaimmal azon dolgozunk, hogy átmenetileg kizárólag külföldi pénzből készítsünk előadásokat. Persze örülnénk minden hazai segítségnek, de sajnos nagyobb az esély arra, hogy kinti partnert találjunk, mint hogy itthon karoljanak fel egy független társulatot. Ha sikerül még több nemzetközi támogatást szerezni, talán tudnánk idehaza is próbálni, fellépni.

- Úgy érti, külföldi pénzből esetleg a saját hazájukban is játszhatnának?

– Abszurdnak tűnik, de nem látok más megoldást. Már arra is gondoltam, hogy megkérem a grazi, kölni partnereinket, írjanak nekünk szakmai ajánlásokat, hátha akkor nagyobb eséllyel találunk támogatókra idehaza. Az osztrák, német kollégák igencsak csodálkoztak, hogy nekik kell bizonygatniuk: szükség lehetne ránk Magyarországon is. Végül lemondtunk az ajánlókról, mert a Szputnyikkal úgy döntöttünk: nem akarunk magunknak külön lobbizni, sem honi politikusoknál előszobázni. Ez a többi társulattal szemben etikátlan lenne. Az összefogásban hiszünk: az újonnan alakult Független Előadó-művészeti Szövetség próbálja a közös érdekeinket képviselni. Bízom abban: mindaz, amit létrehoztunk, jelent annyi értéket, hogy nem fogják félresöpörni. Ez senkinek sem lenne jó.

- Nem hiszem, hogy az állami források megvonásának kizárólag anyagi oka van. A jelenlegi kormányzat sorra számolja fel a független szellemi műhelyeket, és igyekszik megfélemlíteni az autonóm értelmiségieket, művészeket.

– A kultúrpolitika döntnökei úgy ítélkeznek rólunk, hogy nem is ismernek bennünket. Legalábbis a mi előadásainkon még nem nagyon láttunk politikust. Én is úgy vélem, nem elsősorban pénzről van itt szó, hanem szemléletmódról, mentalitásról. Külföldön pontosan értik, hogy a nyitott társadalom alapja a kulturális sokszínűség. A művészeti élet pedig akkor lesz gazdag, ha lehetőséget adnak a fiataloknak, másként gondolkodóknak is. Grazban, Kölnben nem szóltak bele, hogyan próbáljak, miként csináljak meg egy előadást. Sőt, inkább elvárják az eredeti, újszerű koncepciókat. Magyarországon viszont kulturális állóvíz van. Az egész bemerevedett, alul- vagy rosszul finanszírozott színházi struktúra sok esetben arra kényszeríti az alkotókat, hogy ne merjenek kockáztatni, kísérletezni, bátrabban reflektálni a társadalmi problémákra.

- Az ön generációjának legjobbjai – Mundruczó Kornél, Schilling Árpád, Pintér Béla, Kovalik Balázs – szinte már csak külföldön rendeznek. A honi kultúrpolitika száműzöttjei lettek?

– Ha egy rendező úgy érzi, itthon semmibe nem tud kezdeni, mert elveszik a kedvét, a támogatását, akkor mit csináljon? Muszáj elmennie oda, ahol dolgozhat, és ahol megbecsülik. Mi megpróbáltunk itthon rengeteg munkával összehozni egy kis társulatot, és eljuttatni Európa élvonalába. Most pedig végig kell nézni, ahogyan lebomlik, szétesik minden, amit felépítettünk. Saját színházi anamnézisünket még nehéz feldolgozni. De nem hagyjuk magunkat, keressük a megoldást, hogy folytathassuk, amit elkezdtünk.