Színházáradat az interneten – Nézők híján alternatív megoldásokat keresnek a társulatok

Megalakult például az Első Magyar Karanténszínház.

Párszereplős darabokat tesz közzé, amiket a színészek közönség nélkül belejátszanak a süket csendbe. A karanténszituációt is feldolgozó improvizáció sorozat is van köztük, ez inkább emlékeztet jó színészekkel megvalósított szappanoperára, mint színházra.

Bíró Kriszta kezdeményezésére a Művészek az Otthoni Oktatásért (Motto) társulás tagjai, jeles színészek irodalomtanárokkal egyeztetett szövegrészleteket, verseket olvasnak fel, abban bízva, hogy ezzel kedvet csinálnak a kötelező olvasmányokhoz. A Minden napra egy mese címből kitalálható, hogy mit tartalmaz: esténként meseolvasásra vállalkoznak önkéntesen jelentkező művészek. Adódnak egyéni kezdeményezések is, például Epres Attila nap mint nap, otthon, kényelmes foteljében elhelyezkedve, 23 órakor kezd felolvasásba, de előtte kicsit társalog is virtuális – illetve remélhetően otthonaikban nagyon is valóságos – nézőivel. Meglepően szép számban kerülnek ki a közhálóra teljes, régi előadások, profi felvételek éppúgy, mint lényegében élvezhetetlenek. Sötétek, egy kamerával felvettek, kicsi felbontásúak, egész képernyőre kinagyíthatatlanok és gondos munkák egyaránt.

Érződik a nekibuzdulás. Annak tudata, hogy nem némulhatnak el a színházak hosszú-hosszú időre, hogy az ebben a pörgős műfajban dolgozók nem ücsöröghetnek otthon kényszerűen tétlenül, csak kell valamit csinálniuk. Hírt kell adniuk magukról, valamilyen módon most is szolgálniuk kell a közt, gyakorolniuk a hivatásukat.

Minden ötletet latba vetve próbál megkapaszkodni a színház az interneten, és ez nagyon klassz.

Olykor viszont olyan görcsösnek érzem ezt a megkapaszkodást, mint amikor fuldokló markolja a mentőövet, a csónak peremét. Az örömteli tettvágy mellett van ebben kétségbeesés is. Ez természetes, hiszen az előadóművészek most nem gyakorolhatják, amire fölesküdtek, de azért amennyire csak lehet, gyakorolni próbálják. Szeretnének a köz javára tenni, amennyire tőlük telik, segíteni akarják a túlélést, a maguk túlélését is beleértve. Akik nincsenek állásban, azok zömének – ki tudja, meddig – ugrott a bevétele. Bemutatókat tett lehetetlenné, próbafolyamatokat szakított félbe, színházi embereket hozott kilátástalan anyagi és lelki helyzetbe, szerződtetéseket nehezít, színiiskolákba felvételiket lehetetlenít el a mostani szituáció.

A színházi dolgozók többségének lételeme a munka, a játék, az olykor fantasztikus, máskor elviselhetetlen színházi légkör. Megszokták, hogy nem magányos az alkotás folyamata, mint például az író vagy a festő esetében, közösségben történik a vajúdás, a kín, és ugyanígy együtt lehet örülni annak, ha sikerül rátalálni valami jó megoldásra. Ehhez azonban egy légtérben kell lenniük a produkció létrehozóinak, és az előadások ideje alatt egy légtérben kell lenni a publikummal.

Ettől színház ugyanis a színház.

Az előadók és a befogadók ugyanott vannak, hatnak egymásra. A nézők is a színészekre, nevetéssel, sírással, mély csenddel vagy neszezős fészkelődéssel. Ezt nem lehet megunni, ezért nem ütötte agyon a színházat sem a tévé, sem a film. Ezzel persze a legfőbb lényegéből veszít, ha közvetítik, ha helyettünk az operatőr dönti el, hogy éppen a színpad melyik szegletére figyeljünk, ha nem látjuk az egész színpadot. Ha pedig az egészet látjuk még viszonylag nagy képernyős tévén is, szinte bolhaméretűvé válnak a szereplők, akiknek elvész a mimikájuk vagy fontos gesztusaik válhatnak észrevétlenné. Ugyanakkor mégis fontosak a színházi közvetítések, most már a földkerekség messzi vidékeiről is, mert így csalafinta módon valamelyest ott lehetünk, ahol tulajdonképpen nem lehetünk. Persze ebben a virtuális világban is fontos a kultúraközvetítő funkció, az, hogy sokaknak másként nincs módjuk eljutni színházba, vagy esetleg még sosem jártak ott, nem volt módjuk megkedvelni.

Talán felkelti egy előadás az érdeklődésüket, netán kedvük támad jegyet váltani valahová – ha már majd lehet.

Érdekes most színházi előadást keresni vagy a társművészeteit tallózni az interneten. Persze ehhez azért segítséget is kapunk bőven. A Novotny Anna által szerkesztett Élő közvetítések koronavírusok idején az a fórum, ahol a legtöbb ilyen előadóművészeti programot összegyűjtik. Például Bécsből ugyanúgy láthatunk operaelőadást, mint New Yorkból, vagy egy másik csatornán éppen Lukács Miklós cimbalmozik, netán Berecz András mesél. A Szegedi Nemzeti felteszi a Bezerédi Zoltán rendezte érdekes Tóték-előadását, de előkerül a sajnos már nem is létező, rapid módon megszüntetett Budapesti Kamaraszínház, Tordy Géza által színpadra vitt, húsz éve bemutatott káprázatos Amerikai Elektra-produkciója.

Az Első Magyar Karantén-színház online előadása

Fotó: Balogh Zoltán

Belenézek ebbe, belenézek abba, aztán leragadok az Első Magyar Karanténszínház Jelenetek egy háztartásból című sorozatának második részénél. Magács László rendezésében Láng Annamária és Simon Zoltán veszekedős házaspárt alakítanak, a férfi összejött egy 23 éves nővel, ott akarja hagyni a családját, a nő győzködi, hogy ne tegye. Iszonyúan feszült a hangulat, szikrázók a tekintetek, kiabálásba csap át a veszekedés, szinte lenyúzzák egymásról a bőrt. Aztán, mivel a férj sportriporter, reggeli tévéadásba kapcsolják őket Skype-on, Rába Roland jelentkezik műsorvezetőként. Ekkor álságos módon, örömködve, hamis hangsúlyokkal, gesztusokkal azt mutatják magukról, hogy náluk boldogabb család nincs is. A színészek Bergman remekének, a Jelenetek egy házasságból című film által ihletetten, kiválóan improvizálnak, a karanténhelyzetnek megfelelően, egy lakásba összezárva.

A legelképesztőbb, amit láthattam koronavírus-járvány idején, hogy a MOM Kulturális Központ dugig telt nézőterének egyik felét arra buzdítják, hogy jókorát, kitartóan köhögjön, a másik felét pedig arra, hogy tüsszögjön, ahogy csak belefér. Persze ez nem most történt, csak a minap került fel az internetre a Budafoki Dohnányi Zenekarnak az a sajátos koncertje, ami közelít a színházhoz. Ebben Janklovics Péter standupkomikusként figurázza ki a komolyzenei koncertek visszásságait. Éppen azt akarja bizonyítani, hogy gyakran a közönség milyen rémesen szétköhögi, széttüsszögi a hangversenyeket. Ezért amikor a zenekar rákezd Beethoven VII. szimfóniájára, beint a publikumnak, hogy zendítsen rá a köhögésre, tüsszögésre. Ebből aztán lesz kiadós hangzavar, röhögés, majd a hősies zenekar, Hámori Máté intenzív vezényletével, nagy odaadással végigjátssza az első tételt, jókora figyelem mellett...

Selmeczi Bea, Nagy Katica, Nagy Blanka gondozzák a Minden napra egy mese portált, ahol jeles színészek mesélnek.

Kubik Anna például Benedek Elek A csodalélek című meséjét kedves plüssállatok mögött mondja, Mikó István nem is látszik, de a hangja is elég ahhoz, hogy Lázár Ervin klasszikussá nemesedett Dömdö-dömdö-dömdödömje érzékletesen megelevenedjen.

Ha nincs ez a förmedvényes járvány, valószínűleg elkerüli a figyelmemet a Baltazár Színház indiai vendégjátékáról készült, szívet melengető filmje, ami 2018-ban fődíjat nyert a Dzsaipuri Nemzetközi Filmfesztiválon. Mivel ez az értelmi sérültekből álló csodás társulat március 13-án újra elutazott volna Indiába, ezúttal a világ egyik legnépesebb városába, a 13 milliós lakosú Mumbaiba, tán maguknak is kicsit kárpótlásul kitették a hálóra az együttes vezetője, Elek Dóra rendezte, Gózon Francisko koreografálta szép filmet. Gyönyörű, ahogy a Baltazár tagjai rácsodálkoznak egy egészen más világra, fantasztikus, amilyen érdeklődéssel az indiaiak kíváncsiak rájuk, ahogy egészen különböző emberek megismerni vágynak egymást. Elmeditálnak a lét alapkérdéseiről, és röpke találkozásokon is képesek megérinteni, megszeretni, nem idegenként kezelni egymást.

Ezt meghatóan jó látni, muszájból otthon kuksolva, és vészhelyzetben is kényszerűen az itthoni politikai acsarkodást mind elképedtebben bámulva.