Színház és forradalom

– Aparegényt írt.

– Lehet, igen. Odavoltunk egymásért apámmal.

– Bár neveket és egyéb valós momentumokat is megváltoztatott, könyve mégiscsak önéletrajzi. Két történet fut benne párhuzamosan. A kilencéves Tibié, aki az előszállási gyermekotthonba kerül az öccsével, onnan írja leveleit „Kedves Istennek”. A másik történet Tibi papájáé, a szegedi karnagyé, az ’56-os forradalmáré, akit bebörtönöznek. Tudható: az ön édesapja, Horváth Jenő, a kor egyik legragyogóbb rendezője börtönben ült 1956 után, önt pedig intézetbe adták gyerekként.

– Apu kommunista művész volt, a rendszer megváltásának álma sodorta a forradalomba. Miután ’57-ben börtönbe csukták, három évig a nagymamánál laktam Budapesten. Anyámnak támadt az a remek gondolata – egy szélhámos férjjelölt beszélte tele a fejét –, hogy mint az angol úri fiúkat, öcsémet és engem „boarding schoolba” kell küldeni, és az előszállási otthon a legjobb idehaza.

– A férjjelölt a gyerekektől akart megszabadulni?

– Csuda tudja. Lehet, hogy Laci apu – így hívtuk – jót akart. Vagy jót is. Anyám, Szentirmay Éva fiatal színésznő volt akkor, apámtól addigra már elvált. Megtéveszthette a naivitása. Új szerelmének elhitte: egy Fejér megyei pici faluban egy szocialista nevelőotthon is lehet olyan, mint egy angol bentlakásos iskola. Fél évig voltunk ott. Nagyanyánk aztán kivett minket a „titkos levél” miatt.

– Mi volt ez?

– Küldtem neki egy levelet, ráírtam a borítékra: „Titkos levél.” Pár sor volt. „Drága Nagyi! Nagyon rossz itt nekünk, csak nem szabad megírni, azonnal vigyél haza minket. Csókol: Péter.”

– Regényéből kiderül: az otthonból ellenőrizetlenül nem mehetett ki levél, nem lehetett panaszkodni, azt kellett írni, milyen nagyszerű az intézet.

– Így van. A valódi „titkos levelem” regényesen jutott el nagyihoz. Eladtam a vonalzómat az egyik társamnak, azon vettem bélyeget az állomáson, és ott dobtam be a levelet a postaládába.

– Miért nem az édesanyjának írt?

– Mert a nagymamámat szerettem a világon a legjobban. Azt hiszem, ő is engem.

– Nem feszítette a családot a lelkiismeret-furdalás, hogy otthonba adták önöket?

– Dehogynem, évtizedekig. Az én szívemre pedig hűvösség ült. Nagyjából negyvenöt éves koromig.

– Édesanyjára neheztelt?

– Igen. De ez elmúlt. Butaság volt. Ma már rajongva szeretem, Békéscsabán él, és tavaly kapott gyémántdiplomát. Persze azért sok idő kellett ahhoz, hogy az intézeti reflexek kiszáradjanak bennem. Például húsz évig olyan gyorsan ettem, hogy amikor befejeztem és felnéztem, mások még a levest kanalazták. Az otthonban ugyanis csak az repetázhatott, akinek a tányérja kiürült, és ötven gyerekre jutott tíz-tizenkét pluszétel.

– Könyvének kis hőse egyik levelében elmeséli: nem lehetett jobbnak és okosabbnak lenni az intézetben, ha valaki kilógott a kölykök közül, verésekkel megtorolta rajta a többi gyerek.

– Nem akarom drámaivá tenni a helyzetet, de azt valóban nehéz volt megértenem gyerekként: a legjobb teljesítményért a legnagyobb verést kapom a társaktól. Az ilyesmi olyan mélyen beépül az emberi szövetekbe, hogy sokáig úgy gondoltam, nincs ebből szabadulás.

– Hogy hiába akarna a legjobb lenni, úgyis elsöprik?

– Hogy ez a világ rendje: csak bajt szül, ha jobb vagyok.

– Változott ebben?

– Sokat, de lassanként. Minden rossz ellenére derűlátó emberré lettem. Nagy önnevelés van emögött. És a nőkön is múlt, akik körbevettek. Sok jót kaptam tőlük. Szerettek. Utóbbi tíz évemben pedig hiánytalanul boldog vagyok a feleségemmel.

– A regénybeli Tibike azt kérdezi: vajon nem az apja bűne miatt lett az intézet foglya? A valóságban ön nem haragudott a papájára?

– „Apa Romániába utazott”, mondta anyu eleinte, aztán sokszor csak állt az ablakban, a Mars téren laktunk Szegeden, nézte átellenben a Csillag börtönt, és sírt. Napok múltán megkérdeztem tőle: „Hol az apu?” Kibökte: „Ott van, szemben, a börtönben.” Szerettem apukámat, félistenként néztem föl rá, de egy kisgyerek úgy gondolkodik: akit börtönbe zárnak, az rossz ember.

– Kötetének apaszerelője véletlenül keveredik bele a szegedi forradalomba.

– Amikor a hetvenes évek elején fiatal íróként fiatal írókkal barátkoztam, éppen a forradalommal kapcsolatos vélekedésem miatt nem válhattunk igazi barátokká például Csalog Zsolttal, noha jóban voltunk. Elmondása szerint ő fegyverrel harcolt Budapesten. Én pedig az egészről – gyerekemlékeim és apám meséi alapján – szarkazmussal beszéltem. Ahogyan a regényben is. Sokan csak belesodródtak a forradalomba, mint ahogy később sokunknak csupán az ölünkbe hullott a rendszerváltás.

– Ugyanakkor a könyvben peranyagot is idéz, amely valóságosnak tűnik – a nevek kivételével. Édesapja tárgyalási dossziéjából való?

– Igen. Évekkel ezelőtt a Koltai Robinak írott ’56-os film, a Világszám kapcsán jártam a szegedi levéltárban. Ha már bementem, rákérdeztem, megvan-e nekik Perbíró József anyaga. Igen, de miért érdekli magát, kérdezték. „Mert az apám is vádlottja volt a pernek.” Perbíró jogászprofesszor volt a szegedi forradalmi bizottság elnöke, apám munkástanácsi küldöttként került oda, aztán megválasztották titkárnak, mivel kedvelték a városban. Amikor megkaptam másnap az aktát, apám kézzel írott vallomásánál nyílt ki. Majdnem megállt a szívem. Azt hiszem, hetedrendű vádlott volt. Azt akarták rájuk bizonyítani, hogy fegyveres ellenállást készítettek elő. Ám a szegedi forradalom inkább arról szólt, nehogy balhé legyen, vér nélkül változzanak a dolgok. Apám forradalmi története pedig egyszerűen annyi: nem akarta, hogy alkalmatlan emberek üljenek tovább vezető pozíciókban. Minden forradalom ráfarag erre: zászlók cserélődnek, de a kontraszelekció megmarad. Ez magyar tradíció.

– Egyébként miért nem valós nevekkel, dokumentumregénynek írta meg a történetet?

– Van olyan nyomozó, akinek a valódi nevét meghagytam a regényben. De jó néhány szereplő tettéről csak hallomásból tudok, ezt inszinuáció lenne valósághűnek tekinteni. Az emlékezet is gyakran torzít. Apu soha nem mesélt el kétszer egyformán semmit. A forradalmat sem.

– Édesapja nagy tehetségű, de önsorsrontó művész volt, mondta nekem évekkel ezelőtt. Hozzátette: mégis az ő története miatt lett író.

– Titokban mindig arra gondoltam: örököltem apukám tehetségét. De bennem volt az is: hogyan lehetne nála jobban működtetnem saját tehetségemet. Ő a pillanatnyi győzelemért, a pillanatnyi igazságért, a pillanatnyi örömért a múltat és a jövőt egy sármos dobással elhajította. Ha az ötvenes években kiderült valakiről a főiskolán, hogy tehetséges rendező, ráadásul meggyőződésből belépett a pártba – apám szocdem volt, onnan igazolt át –, kockázatmentesen bármit mondhatott annak, akit tényleg rossznak és ostobának tartott. Csakhogy közbejött 1956. Apám akkor harmincöt éves volt, és főrendező Szegeden. Harminc évvel fiatalabb volt, mint én most. Mire szabadult, a kollégák már „elhúztak”, úgy értem: visszhangos nevet szereztek a szakmában – megérdemelten. Például Ádám Ottó, akivel egy időben szerződtek Szegedre. Meg Kazimir Károly, akit apám pátyolgatott eleinte. Érdekes az élet, később Kazimir az osztályfőnököm lett színész szakon, és nagy jóindulattal volt irántam. Mert az igazsághoz hozzátartozik: miután apa kikerült a börtönből, az újrakezdéshez nem igazán kapott segítséget.

– Mondja is regényének apahőse: a színházban nem működik a szolidaritás.

– Apámtól hallottam a nyolcvanas évek közepén: „Létrehoztuk a közösségi társadalmat, amely megszüntette a közösségi érzést.” Ő aztán elkezdett inni, ez sem segített a konszolidációjában. Egyszer végignéztem egy jelenetet. A szolnoki színházban körbeülte őt húsz ember, apám magyarázott rendezőként, múltak a percek, fogytak a féldecik, a beszédéből mindig kimaradt egy-egy fordulat, és láttam, amint a segédszínésznő átnéz a segédszínészre, int a kezével, halkan mondja: „Gyere, hagyjuk itt Jenőt a francba...” Összeszorult a szívem, hogy ezek a „kisvalakik” otthagyják azt az embert, aki ezerszer többet tud náluk. Aznap este én vittem haza apámat. Riasztó példa volt, arra gondoltam, ez velem nem történhet meg. Talán ennek is köszönhetem, hogy nem lettem alkoholista.

– Apja színészként végzett, aztán lett rendező. Ön is színészként diplomázott, később kezdett rendezni. Említette régebben: huszonhárom éves volt, a gyerekszínházban éppen Haspókot alakította, állt a színpadon kartonrépákkal a kezében, párnával kitömve, pingponglabda a szájában, és arra gondolt: Einsteinnek ennyi idősen már volt egyenlete, hol a sajátja? Akkor szakadt el a színháztól tíz évre. Írni kezdett.

– És jól megvoltam színház nélkül. Aztán kinyúlt utánam Kállay Ilona. Fölhívott telefonon, rendezzem meg a Macskajátékot Székesfehérvárott, ő lenne Orbánné. Azt válaszoltam neki: „Cilu, adom apu számát, tudom, mennyire kedveled, gondolom, őt akartad hívni.” „Nem – mondta –, én téged hívtalak.” „Ja, akkor gondolkodom két napig, illik-e hozzád Orbánné.” Kiváló volt a szerepben. Így indult nálam húsz éve a rendezés. Nem sokkal később meghalt az apukám.

– Soha nem akarta lebeszélni az édesapja, hogy színházi szakmát válasszon?

– Dehogynem! Azt mondta, színésznek tehetségtelen lennék, ráadásul orrpolipom van. Aztán sok-sok év múlva meghívtam játszani egy rendezésembe – olykor kölcsönösen szerepeltünk egymás előadásaiban –, és akkor visszavonta a rám aggatott jelzőit. Anyukámmal viszont nem sikerült együtt dolgoznom. Néhányszor ajánlatot tettem a békéscsabai színháznak, szívesen rendezném anyámat, nem lett belőle semmi. Emlékszem, egyszer Oti – apám Ottó nevű testvére, aki az útlevélosztály vezetőjeként 1953-ban kiállított magának és a családjának pár útlevelet, és meg sem állt Amerikáig – felajánlotta apámnak, hogy az egyik gyerekét kiküldheti hozzá egy évre. Azt mondtam: „Apa, ha én kimehetek oda, öt éven belül a világ egyik legnagyobb rendezője leszek.” Mire ő: „Én viszont az Emesét küldöm.” A harmadik házasságából született Emese húgocskám akkor tizenhat éves lehetett. „De miért őt?” – kérdeztem döbbenten. „Mert neki nem adhatok mást.” „Miért, hát nekem meg mit adsz?” „Veled beszélgetek” – válaszolta apám.