Gyilkosság után gulyásleves – Színházi bemutató egy végzetes falunapról az autóbuszos túrán

Mintha csoportos buszos kirándulásra mennénk, gyülekezünk a Szent Gellért térről a hegyre fölvezető meredek lépcsők alján. Közben meg azt játsszák velünk, mintha már hosszabb utazás után, leszállva a buszról, megérkeztünk volna Láposra, a mélyszegénység egyik tipikus falujába. Egy hölgy, Kőszegi Judit, akiről először azt gondolhatnánk, hogy szervező, de aztán kiderül, hogy a darabban a polgármester jobbkeze, regisztrál minket. Vacsorajegyeket oszt mindenkinek, és a lelkünkre köti, hogy vigyázzunk rá, mert anélkül aztán nem kapunk semmit. Biztosít minket, hogy mindjárt érkezik a polgármester, és ő majd bevezet minket a faluba.

A Független Színház Falunap a Gellérthegyen című produkciójára érkeztünk. Mire összegyűlünk, a lépcsőkön lefelé sietve és már felülről integetve, kiabálva üdvözöl minket a polgármester, csináltan szívélyes mosollyal, mézesmázosan behízelgő, sablonos mondatokkal, olyan kopott zakóban és vacakul ízléstelen, félreálló nyakkendővel, amilyet még turkálóban is nehéz lenne találni. Stubnya Béla telitalálat alakítása. Magasztalja a falut. Feldicséri. És magasba emel egy olyan táblát, amilyet az idegenvezetők szoktak, mondja, hogy kövessük. Kezdünk behatolni az ismeretlenbe, a számunkra idegen világba, és a polgármester mesterkélt viselkedése nyilvánvalóvá teszi, hogy mi is csak idegenek vagyunk számukra. Lepasszol bennünket, bokros teendőire hivatkozva. A falu lakói közül más és más veszi át a vezetésünket. Nagyszerű karakterek, amelyekből egy színésznőt kivéve mindenki többet játszik. Ahogy megyünk mind följebb a Verejték utcán – feltehetően a meredek emelkedő miatt valóban így hívják –, újabb és újabb embereket ismerhetünk meg.

Elénk pattan például a fürge mozgású, hadaró beszédű Fütty Imre, Pászik Cristopher remeklésében. Dicsekszik a falu kecskesajtjával, amelyből majd kóstolót is kapunk, de aztán hebrencs módon kikotyogja, hogy nincsenek is itt kecskék, a Tescóból van a sajt. Ajánlgatja magát, hogy remek szelfit lehet vele készíteni, majd amikor a közönség tagjai közül vállalkozik egy hölgy a fotózásra, beköpi, hogy ez ötszáz forint. A hölgy zavartan turkálni kezd a zsebében, de végül nem ad semmit. A srác beletörődik. Csak szelíden macerálják a közönséget. Szinte elűzi Fütty Imrét Bunyós Évi, a falu örökösen hangosan méltatlankodó, csontsovány főrészege, Balogh Orsolya meglehetősen átélt alakításában. Élethűek a figurák, bár azért kissé groteszkbe hajlanak, tragikus sorsuk dacára sokszor lehet nevetni rajtuk.

A Független Színház célkitűzései közé tartozik, hogy hátrányos helyzetű fiatalokat képezzen, helyzetbe hozza őket, így aztán feltehetően többen is szerepelnek az előadásban olyanok, akik hasonló környezetből, a fájdalmas nincstelenségből származnak. Ezért is lehetnek annyira hitelesek. De ez nem azt jelenti, hogy kedves műkedvelők. Tudnak úgy hangosítás nélkül beszélni, hogy a háttérzajokkal teli szabadtéri környezetben is jól érthetők, de ez közel sem jelenti azt, hogy természetellenesen végigkiabálják az előadást. Kifejezők a gesztusaik, sokatmondó a mimikájuk. Közöttünk mozogva, hozzánk meglehetősen közel sem esnek ki a szerepükből, jól improvizálnak, ha arra van szükség.

Az egyik kedvenc jelenetem, amikor egy terebélyes, gyönyörű fa ágain tanyázva közösen énekelnek, már-már úgy, mintha madrigálkórus lennének, de kicsit harcos brechti songra is emlékeztet ez a totálisan abszurdba hajló „nótázás” például a közmunkáról, vagy arról, hogy jól tanulnak a gyerekek, de minek. Éreztetve ezzel, hogy ebből a faluból nemigen van kiút, innen nem nagyon van felemelkedés.

Az előadást Durst Judit évtizedes kutatása inspirálta, a darabot Balogh Rodrigo, a társulat lelke, Junior Prima díjas rendező írta. A színház honlapján az első közlendő ez: „Te választasz: ha a másikban problémát látsz, bármit teszel, csak romlani fog a helyzet. Ha partnerként fordulsz hozzá, egy idő után társadként fog viselkedni”. Abszolút kiderül a produkcióból, hogy olyanok játszanak benne együtt, akik partnerként kezelik egymást. Egy húron pendülnek, mégis sokfélék, igazi egyéniségek. Ha van olyan a produkcióban, hogy főszereplő, akkor Lovas Emília az, aki Mara bőrébe bújt. Talpraesett nő, ő a helyi uzsorás. Kint dolgozott egy ideig Németországban, ne nagyon firtassuk, hogy mit, ott tett szert némi kezdőtőkére. Zsinórban járulnak hozzá a megszorult falubéliek, hogy némi kölcsönt kunyeráljanak. Miközben kötélnek áll, és nagy kegyesen ad, rendesen osztja az észt. Pletykálkodik. Hírforrás és hírgyűjtő intézmény. Hol kegyetlen, hol kegyesen emberbaráti. Legalább annyira a falu központja, mint a kocsma. Vonzása, kisugárzása van. A fia mégis undorodik tőle, hét végén is a kollégiumban marad. Fifikásan agyafúrt nő, ennek dacára át lehet verni. Hatásos férfisiránkozással be lehet például etetni azzal, hogy kórházban a gyerek, és ha nem kenik meg rögvest az orvosokat, bizony ott hal meg a szerencsétlen. A kanyargó úton szélsebesen rohanva viharzik felénk a Csányi Dávid által megformált apa, megjátszottan keserves, szaggatottan bömbölő hangot hallat, és rémisztően kétségbeesett arcot vág. Hatásos belépő. Mara nem akar adni semmit, mert hát ugyebár már van tartozása a férfinak, de végül csak rááll az alkura. Később tudja meg, hogy csúnyán átverték.

Nem a történet a fontos, hanem annak érzékeltetése, hogy nőttön nő a feszültség a faluban, forronganak az indulatok, olyan ez az egész televény, mintha egy kitörés előtt lévő tűzhányó tetején tanyáznának ezek az emberek.

És hát lesz is kitörés, lesz bajt okozó, börtönből hazatérő bűnöző, lesz megverés, gyilkosság is. Félelmetes, ahogy Kamatos Jóskát több férfi csatárláncba állva letaszítja az árokba. Mi ezt felülről nézzük, és olyan ügyesen sikerült megválasztani a helyszínt, hogy tényleg úgy tűnik, a mélybe lökték, hogy halálra zúzódjon.

Évtizedekkel ezelőtt, a Fodor Tamás rendezte zseniális Woyzeck előadás közben álltunk és bámultunk ilyen tehetetlen bambasággal, amikor a féltékenységtől felbőszült Woyzeck egy késsel a kezében köztünk tört utat magának, hogy meggyilkolhassa azt, akit a legjobban szeret, a feleségét, Marie-t. Az volt az első „vándorlós” előadás, amit láttam, két terem között mászkáltunk, mint a vásári forgatag népe. A világszínház egyik nagysága, Ariane Mnouchkine Franciaországban, egy gyárcsarnokban, úgy rendezte meg a francia forradalmat 1789 címmel, hogy a népet az eseményekkel együtt hömpölygő közönség alakította. Fantasztikus film készült ebből. Az ugyancsak világnagyság Silviu Purcarete Nagyszebenben, szintén egy volt gyárépületben, a Faust jelentős részét hagyományos színpad-nézőtér formában játszatta. A pokol jelenethez viszont egy másik térbe invitálták a színészek a nézőket, hogy ott körbevegyenek bennünket, közénk hatoljanak, sőt a fejünk felett is himbálózhassanak a sátánfajzatok, kellő sokkoló erővel. Mi a mostani Eiffel Műhelyház akkor még romos, az előadás alatt is beázó szerelőépületében láthattuk. A Stúdió K remek Peer Gynt előadásában, amelyet Hegymegi Máté rendezett Kőbányán, a sörgyár labirintusszerű pincerendszerében, 12 fokos hidegben bolyongtunk a világot felfedezni vágyó, magát kereső címszereplővel. A „vándorlós” színház, amire több példa volt az izgalmas helyszínként szolgáló zsámbéki rakétabázison is, aktivizálja a nézőt, nem engedi tespedni a székében. Felrázó ereje lehet, ahogy a Független Színház előadása esetében is.

A gyilkosság után, amelyet a rendőr, eltussolva a gaztettet, balesetnek minősít, és felszólít bennünket, hogy oszoljunk, hirtelen elénk toppan Fütty Imre, és elkurjantja magát, hogy kész a kaja! Jó sűrű a kondérból mért gulyásleves. Jó hozzá a bor is. Dumálunk, kvaterkázunk, és közben a gulyáson kívül is bőven van mit megemészteni.