Szerelempatak
Antifilm, gondolhatnánk nagy helytelenül. Mi érdekeset tudhatna mondani néhány kevéssé iskolázott „nyugger” egy távoli faluban a szerelemről meg a szexről? Vagy épp a groteszkség vonzana? Az, hogy Júliának műfogsora van, s a ráncos Rómeó a kalapjának támasztott vaktükörben borotválkozik?
Kiváló film a Szerelempatak. A banális tanulságokon (az élet kis dolgaiból lesznek a nagy ügyek) elegánsan és messze túllép. Egy kislányt, a „högyös csöcsű” faluszépét illedelmesen hazakísérte a tánctanár, és ott maradt még ötven évig: haláláig. Öreg bábaasszony elmeséli, hogyan ráncigálta ki a farfekvéses, megkékült babát erre az árnyékvilágra az anyjából. Az özvegyek elmondják, hogyan fedezték fel magányosan a testüket. S azt, hogy milyen szép szerelmesnek lenni.
Az intimitásnak és a nyilvánossá tett vallomásnak, az intelligens önreflexióknak ritka szép példája ez a film. A brutális terheket is enyhíti a múlt, a távlat. De persze nehezen elviselhető, amikor az agonizálásáig gyengéden ápolt, kikapós asszony az utolsó este azt mondja a férjének: sosem állhattalak! S ezzel hagyja itt. Emberszabású tragédiák történtek.
A falu él és megnyílik előttünk. Azok a nyolcvanon túliak is, akik a maguk delelő idejében aligha gondolhatták végig az életüket, a kapcsolataikat, vonzalmaikat. A dokumentumfilm szereplői szinte mind özvegyek, s több az asszony, mint a férfi. Ám a munka nem válogat: krumplit ültetni, földön dolgozni szoknyásan is kell. Höngörözni – ahhoz persze kellene a férfi, akár olyan áron is, hogy csengőt kötnek a szalmazsák alá: büszkén hadd szóljon!
Dicsérendő a mértéktartás: a falu szélén elhúzó vonat képe nincs agyonhasználva, a pincegádorba behajoló, mosott salátalevelet kérincsélő, gyönyörűséges fehér ló annyira exponált csak, amennyi ehhez az erdélyi, csíki faluhoz természetesen hozzátartozik.
Az operatőri munka (Lovasi Zoltán) megragadó, a zene (Másik János) telitalálat. Írta és rendezte Sós Ágnes – kiváló diszkrécióval, nagy-nagy nyitottsággal és finom pszichológiával.
Bölcs István
