Szent István a köpenye alatt viszi az országát Európába

Az örömé, hogy Varga Imre itt van közöttünk.

Nyolcvanöt esztendősen, szálegyenesen, tele tervekkel, ötletekkel, munkakedvvel.

Idő faragta időtlen szoborarccal, mély tüzű szemmel, könnyű mosollyal a szája szélén.

Elért mindent, mit művész elérhet, bármilyen műfajban alkotott, sikerre vitte, több mint háromszáz munkája áll európai és magyar köztereken, őt tekintik a hazai köztéri szobrászat megújítójának, van saját múzeuma, elismeréseinek se szeri, se száma. Történetmesélő, drámaíró és bárd egy személyben, szobrai fittyet hánynak a hagyománynak és a gravitációnak, össze nem illőnek hitt anyagokból komponált összeillő kompozíciókat, mindent tud a világról, és ezt a mindent játszi könnyedséggel képes elmesélni nekünk.

Észrevétlenül tudja áttörni a konvenciókat.

Megszabadítani a közhelyektől a históriát.

Ott van az aacheni Szent István-szobra, hogy csak egy példát mondjunk. Nincs abban a királyban semmi fennhéjázás, semmi gőg, semmi elhivatottság. Menekülő koldus is lehetne malaclopó köpenyében, ha koronája nem volna. Viszi az országát a köpenye alatt Európába. Belopja szinte – hogy mit fognak szólni ehhez otthon. Délcegnek se mondanám. És mégis, micsoda erő sugárzik belőle – nekünk való király, nagyon.

Vagy a Rákóczi-szobor! Hát kinek jutna eszébe ez? (Az ifjú Szekfűnek, ha szobrász lett volna.) A fejedelem nagykabátban, csizmában ül a trónuson, feszülten, nyugtalanul – örökös belső száműzetésre ítéltetve.

Nem tudom, mennyit értenek ebből a Bad Kissingen-iek. Az európaiak.

Nekünk, magyaroknak mindent elmond magunkról.

Na de nem fecsegést ígértem. Csak ünnepi főhajtást.

Egyszerűt, visszafogottat, hozzá illőt.

Éltesse az ég sokáig!