Szénási Sándor: A mosolygó angyal
A franciaországi Reims városában, a koronázó katedrális előtt időnként lézershow-t rendeznek, amelynek egy kitüntetett pillanatában óriási arc vetül a nyugati főbejárat fölötti templomtestre, egyszerre fiús is meg lányos is, és a fent lebegő arcon, amely a nézők fölött, a templomtól is elfordulva délre néz, jól láthatóan mosoly dereng.
Egy nyolcszáz éves angyal ő a háromezer-kétszáz, többnyire rezzenetlen arcú templomszobor közül. Derűje leplezetlen.
A látogató eddigi élete során komoly, átszellemült, bár néha pusztító hajlamú lényeknek látta az angyalokat, akikhez határozottan nem illik a mosoly, mint ahogy más arckifejezés sem, ami nem az Úr iránti végtelen odaadást fejezi ki. A látogató természetesen nem a barokk hancúrozó kisangyalaira gondolt, és nem a karácsonyi vásár puttó giccseire, hanem azokra a halhatatlan lényekre, akiket a zsidó vallás maláchoknak nevez, a keresztény pedig angelusoknak, tehát küldötteknek, közvetítőknek.
A látogatót határozottan feldúlja a mosoly titka, és elhatározza, hogy utánajár annak, hogy a mosoly egy 13. századi másságakció-e, rejtett értelmű igazság, vagy éppen nagyon is nyilvánvaló üzenet. Isteni vagy sem, mindegy, ami azonban az idők során elhomályosult és elveszett.
Annyi biztosan tudható, hogy a katedrális története 1211-ben kezdődött, amikor a korábban itt álló templom leégése után az egyház belevágott a francia gótika talán legszebb, de biztos, hogy a leghatásosabb építményének terveibe. IX. Szent Lajos királyt már itt kenték fel, az angyal alakját 1236–45 között faragták ki, s mivel a király 1270-ben halt meg, a szobrot és a szobor mosolyát tucatszor láthatta. Kérdés, hogy mit gondolt róla. Lajos a keresztény lovagkirályok eszménye volt, két kereszteshadjáratot vezetett, puritán életet élt, már életében szentnek tartották. Rajta kívül más francia királyt nem is kanonizált a katolikus egyház. Nehéz elhinni, hogy a koronázótemplom és annak minden részletre kiterjedő szimbolikája nem volt szívügye.
Mi következik ebből az angyalra nézve?
Lajos katonaember volt, aki szerette a békét, betiltotta a főurak magánháborúit és a jogszolgáltatásba bevezette az ártatlanság vélelmét. Az úgynevezett istenkáromlóknak azonban késedelem nélkül kivágatta a nyelvét, kiterjesztette az inkvizíció jogkörét és elrendelte a Talmud, valamint más zsidó szent könyvek elégetését. Könyörtelenül és komoran szolgálta istenét.
Leszögezhetjük, hogy az ő idejében a kereszténység nem éppen a mosolyáról volt ismert. Annak ellenére, amit a katedrális híres főesperese, Jean-Marie Guerlin egy versében megírt, hogy tudniillik az angyal mintegy Isten derűjét közvetíti, a derű pedig annak jele, hogy a Teremtő mindent megbocsát, minden embert szeret szinte mindentől függetlenül.
Van bennünk némi kétely, hogy Szent Lajos ezt a hitfelfogást kívánta volna propagálni, mindazonáltal mintha az angyal mégis valami ilyesmit sugározna, és ez érthetetlen.
Minek örül ez a mosoly?
A helyzet ráadásul az, hogy Reimsben rengeteg angyal van, a katedrálist épp ezért az angyalok templomának is hívják, és az is az igazsághoz tartozik, hogy a mosolygó sincs egyedül, van egy másik angyal is, aki kilóg a sorból. Őt azonban nem szokás ismerni, ha előbukkan a képe, inkább zavart kelt, mert a turistairodalom nem emlegeti. A világ, mint tudjuk, igazságtalan.
Pedig nagyon valószínű, hogy mindkét szobor Gábriel arkangyalt ábrázolja, márpedig ő nem más, mint a Mária előtt megjelenő égi hírnök, aki tudatja a Szűzanyával, hogy gyereket fog szülni, Jézust, Isten fiát. A jelenet freskók és festmények tízezrein szerepel. El Grecónál Gábriel villámokkal érkezik a feldúlt ég alatt, Botticelli képén aggódva nyúl az összerogyni készülő Mária felé, Fra Angelicónál arca tiszta és átszellemült. És így tovább. Gábriel sehol nem mosolyog, ami voltaképpen érthető is, nem neki kell örülnie vagy rémülten töprengenie, elbírja-e Isten súlyát a testében és a lelkében.
Egyes elképzelések szerint azonban a reimsi mosolyok eredete mégiscsak az angyali üdvözlet körül keresendő, és létezésük a korábbi érvekkel szemben nagyon is gyökerezhet a mélyen átélt hitben.
A 12–13. századi Nyugat-Európában, Franciaországban pedig különösen elsöprő Mária kultusza. A teológus Saint Bernard de Clairvaux még azt a merészséget is elkövette, hogy az Énekek éneke menyasszonyával rokonította. Igen, azzal, akiről a feltételezett szerző, Salamon király 12. énekben azt mondja: „Két melled mint őzike, mint két gazellapár”. A földi analógia alapján Salamonban magát Jézust kell látnunk, mert bármilyen különös is ez, a kor Máriát Krisztus menyasszonyának tartja, ezenkívül az Ég Királynőjének, az egyház megszemélyesítőjének. Nem csoda, hogy egy időben három katedrális – a párizsi, a chartres-i és a reimsi – kapja meg a nevét, és nem csoda, hogy Gábrielből kettő is van Reimsben, és talán az is elképzelhető, hogy ez a furcsa érzékiség szelídült az angyali, tehát a nem nélküli szeretet sugárzó mosolyává. De ez nem Isten mosolya, hanem egy fiatal nőé, akit örömre és szenvedésre, egy nem általa választott sorsra elhívott az Úr, és aki ezért igazán megért és megbocsát mindent, ami emberi.
A feltételezést, hogy tudniillik valami ilyesmiről lehet szó, megerősíti a regensburgi, francia minták után épített Szent Péter-katedrálisban található Angyali üdvözlet szoborkettőse. 1285-ben készült el, úgy ötven évvel a reimsi szobrok után, és Gábriel itt is mosolyog.
Mégpedig sokkal emberibben, már-már cinkosan.
A reimsi mosolyban kétségtelenül van valami leereszkedő kegy. Egy bizonyos Elizabeth Sherrill 2012-ben idézte fel turistablogjában, hogy amikor először pillantotta meg az angyalt, az elbájolta, de másnap már meggyűlölte. Közben ugyanis meghalt a férje nővére, egy kedves, Alzheimer-kóros élettársát odaadóan ápoló hölgy, s míg a férje a nővére gyerekeivel keresett kapcsolatot, ő az angyalhoz menekült vigaszért, aki azonban már más arccal nézett le rá. Elizabeth azt írta, egy ostoba, önelégült mosolyt látott, egy nemtörődöm vigyort, tökéletes közönyt az emberi fájdalmak iránt.
Napok teltek el, amíg Elizabeth egy újabb bejegyzésben közölte, hogy a fájdalma elvakította. Utánaolvasott az angyalnak, és most már tudja, kié a mosolya.
A hazáé.
Az angyalt ugyanis időközben utolérte a politika.
Az első világháború első évében, szeptember elején a német csapatok elfoglalták Reimst, majd két hét múlva kivonultak azzal az ígérettel, hogy a katedrálist nem lövik. De persze lőtték. 1914. szeptember 19-én egy német akna okozta tűz után az angyal feje négy méterről lezuhant a földre, és darabokra tört. Csak 1926-ban restaurálták.
Ezalatt a politikai és kulturális elitek kitalálták, mit is üzen igazából az isteni hírnök arca. Nos, mondták, az angyal nem az Úr mosolyát sugározza, és nem Máriáét, nem megbocsájtást mutat, igaz, leereszkedő fölényt sem, nem megértő, nem elfogadó. Dicsőséges.
Az angyalarc, mondták, a barbarizmus fölött aratott győzelem diadalát sugározza. Ahogy Florence Earle Coates amerikai költő írta versében: a szeretett és halhatatlan Franciaország fényét. Ennélfogva Gábriel lehet, hogy nem nélküli, de nem nélkülözi a nemzeti hovatartozást. Francia.
Így lett híres a mosolygó angyal, akit nyolcszáz évig alig vett észre valaki.
De ezzel a kis manipulációval nem kell foglalkozni, gondolta a látogató, és odaállt a szobor elé. Nézték egymást, az angyal és az ember, az ég és a föld.
