Szélcsöndharc

– Botorság lenne regényét pusztán társadalomkritikai értekezésként értelmezni. A történet hátteréből előrajzolódó közéleti világ viszont erősen hasonlít honi viszonyainkra. Sajátos, hogy annak kapcsán önnek a fulladásos halál lehetősége jutott eszébe.

– A fulladásos halál mint vízió, erős túlzás. Bár kétségtelen: a hétköznapokban is fojtogató helyzetek sorát éljük meg. Bármivel foglalkozunk, azt tapasztaljuk: a szabadság korlátozódik vagy különféle feltételekhez kötődik. De a regény – a nyilvánvaló allegóriával együtt – elsősorban egy, reményeim szerint, érdekes történetet beszél el. A harminckét fejezetből csak kettő foglalkozik konkrét politikai szituációkkal.

– Az elbeszélt magántörténetekre és a tágabb társadalmi színtérre is igaz egyik hangsúlyos megfogalmazása: mindenkivel annyit lehet megtenni, amennyit megenged. A regény történetéből kiderül: nálunk magasabb a tűréshatár, mint a léghiánytól sújtott Kárpát-medence más országaiban. Itt már sűrű köddé válik a szmog, mégsem megy senki szellősebb országokba. Illetve egy mellékmondatból tudható: akik menni akartak, már megtették, noha más okokból. A fulladásközeli állapot idővel ugyan felhergel néhány hőbörgőt, betörik pár kirakat. De ez is lanyhán történik, nem vezet sehová. Hat főhőse pedig céltalanul bolyong a leszálló sötétségben. Miért ilyen helyspecifikus ez a tétovaság?

– Párkapcsolatokban is gyakran előfordul, hogy a dominánsabb félnek önkéntelenül aláveti magát a másik. Közéleti szinten ez úgy mutatkozhat meg, hogy elvész a normál civil öntudat, s könnyen alattvaló lesz az emberből. Főként, ha olyan vezetés kerül hatalomra, amely megosztással, konfrontációval, gyűlöletkeltéssel még szítja is a helyzetet. A többség alapvetően szeret békében és nyugalomban élni. Fegyelmezetten elfogadja az ember alkotta rendszerek szabályait. Mindemellett lehetnek történelmi okokból, évszázados frusztrációkból adódó magyarázatai is annak, egyes országokban miért erősebb a hajlandóság a beletörődésre.

– A történetében ábrázolt országvezető a szélcsend korai és súlyosbodó szakaszában is azt keresi, kik a felelősök a természeti katasztrófáért. Beszédben szólít küzdelemre ellenük. „Szélcsöndharcot” hirdet – amellyel egyszersmind nyugalomra int. Azt sugallva: nemzetünk győztes karaktere puszta akaratával megold bármi gondot.

– Azt gondolom, adott helyzetben nagyjából ez a beszéd hangozna el. Vagy valami ilyesmi. Ami íróilag ironikus gesztusnak számított volna néhány évvel ezelőtt, ma már egyáltalán nem az.

– A valóságban a bűnbakképzés, az összeesküvés-elméletek iránti rajongás az alávetettek körében is kedvelt időtöltés. Addig sem kell csinálni semmit. Már-már hungarikum.

– Színdarabjaimban mindig van egy figura, aki bármiért okolható. Ő Bittner, az én örök szereplőm. A bűnbakképzést a politika is szívesen alkalmazza. Nem tudom, ez mifelénk általánosabb jelenség-e, mint másutt. Lehet, bár veszélyesnek tartom a homogén néplélekben való hitet. Eszerint például lenniük kell mindig mindent elviselő népeknek. Ezzel szemben sokat tűrő nemzetek is fellázadnak néha.

– Ez elméleti felvetés vagy tudományos tény?

– Nemcsak meteorológusokkal beszéltem a regény írásakor, hanem szociálpszichológussal is. Azt mondta: még egy ennyire durva természeti katasztrófa esetén is idő kellene ahhoz, hogy az egyéni tapasztalatok közösségi felismeréssé váljanak. Amikor pedig társadalmi gondok gyülemlenek, még hosszabb és kiszámíthatatlanabb az út. A regényben a méreganyagokból összeálló köd nemcsak a tájra, de a szereplők tudatára is mind jobban rátelepszik. Ez magyarázza tétova bolyongásukat. Miközben minden történelmi tapasztalat arra mutat: egyszer csak eljön a józanodás pillanata, ami cselekvésre késztet. De ezt bármi indukálhatja, nem biztos, hogy nagy dolog kell hozzá. A regénybeli vezetés mindenesetre kommunikációban és propagandában erős. Ez nagy hatalom. Amiről azonban most beszélünk, elvonja a figyelmet a könyv lényegéről, a főhősök világának sajátos alakulásáról, összekapcsolódásuk szövevényes rendszeréről.

– Művész, tanár, orvos, egészségügyi asszisztens, hajdani levélkézbesítő. Önmagukat – végzettségüktől függetlenül – alighanem a primer valóságtól elrugaszkodottabb gondolkodású értelmiséginek aposztrofálnák. Csakhogy még a spirituális érzékenységű hősnő is azonnal önérdekűvé válik, ha magánvilágában nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretné. Más figurájára is igaz: viszonyaik elgondolkodtatóak, érdekesek, de az is nyilvánvaló, nem képesek komoly, szolidáris gesztusokra, hiába éri őket bármilyen impulzus a külvilágból. Tipikus receptjeik vannak a menekülésre a valóság elől. Esendőségükben persze szerethetők, de alapvetően csehovi figurák.

– Én is szeretem őket. Lehet, hogy valamelyest csehoviak, igen. Valamelyest tényleg különös figurák, akikhez hasonlókkal azonban napról napra találkozhatunk.

– A könyvbeli Matuzsálem-korú Margit-szigeti eperfa – a szélcsend kiindulásának epicentruma – valóban létezik. A sziget egyetlen fája, amely az 1838-as árvizet is átvészelte. Nemzetünk szimbóluma?

– Annyi biztos, hogy nagy túlélő. Mindent kiirtott maga körül. Földből előtekeredő, fényesre kopott gyökerei mellett még fű sem nő. Egyébként egész pontosan narancseperfa a neve. Termése mérgező. Eldönthetetlen, hogy pozitív vagy negatív erőt képvisel-e. Mindenképpen rejtélyes jelenség.

– Nem lőném le a könyve végét, de annyit elárulhatok: nem jósol nemzethalált, ám a happy end sem biztos. Az ön lelkiismerete könnyebb lett, miután megírta ezt a regényt?

– Éreztem megkönnyebbülést, mint mindig, ha valaminek a végére érek, de nem tudom, ez összefüggésben van-e a lelkiismerettel. Nem hiszem. Ilyen értelemben nem érzek felelősséget, nem mintha az irodalomnak, konkrétan akár egy irodalmi műnek ne lenne felelőssége. Ha már megoldást nem tud adni, sőt válaszokat se nagyon, legalább kérdezzen jól. Vessen fel olyan problémákat, amelyek elgondolkodtatóak. Ha ezt megteszi, betöltötte a küldetését.