Szegény ember biennáléja
Az alumíniumlétra legfelső fokán állt „az egyszerű nő”, és nézte az üres tájat. Láthatott valamit, amiből mi, a 15. Velencei Építészeti Biennále plakátjának szemlélői egyelőre kimaradtunk. Akkor értjük meg a gigakiállítás allegóriájának szánt fotóplakát valódi tartalmát, ha az idei főkurátor, a fiatal chilei Alejandro Aravena katalógusbevezetőjét elolvassuk.
Tehát: a létra tetejéről a tájat kukkoló „egyszerű nő” valójában fantasztikus képességű régész volt. Ő Maria Reiche, aki értelmezte a rejtélyes perui óriásgrafikákat, a Nazca-vonalakat, és akinek nem futotta se repülőre, se helikopterre, se toronydarura, viszont volt valamije, ami értékesebbnek bizonyult a drága berendezéseknél. Mozgósította invencióját, hogy meglássa a szemmagasságából amúgy láthatatlan lényeget.
A velencei biennálék – valamennyi műfajban – jó ideje világmagyarázatok. Így működnek jól: sok négyzetkilométeren szétterített sok ezer műnek különben esélye sem lenne az emlékezetért versenyezni. Az összehangzó értelem idén: Jelentés a frontról. Leginkább nem háborús harctérről, olykor persze arról is.
De Aravena csatatere valójában másutt húzódott. A közönséges földfelszínen, a mindennapi nyomorúság göröngyei között és a banalitás kopár zónájában. Az ilyesmit csak elemelkedve a közhelyektől, „létráról látni” igazán, mert a talaj közelében a frontvonalak összekuszálódtak. Alig tűnik föl, hogy a sánc egyik felén a szükségben élő tömegek, a természeti katasztrófa áldozatai meg az urbanizáció kárvallottjai élnek. A másik térfélen pedig nyomor és árvíz, energiahiány és túlnépesedés, telekspekuláció és klímaváltozás indít állandó offenzívát. „Szép házak” dokumentációja ritka errefelé, mint napelem a bádogviskón. (Egy gyönyörűt azért találtam, a kivételt erősítő szabályt. Az Arsenale kötélverő műhelyében ott szerénykedett korunk karizmatikus sztárépítészének, Tadao Andónak az újrahasznosított Doganát, a legendás vámépületet ábrázoló makettje. Hogyan került ide? Úgy látszik, egy óvatlan pillanatban mégis kivillant a darócba öltöztetett Velence ragyogó teste.) Ez a világmagyarázat kevéssé érinti a magánbefektetőket. Alig foglalkoztatja az ingatlanfejlesztőket. Az ikonikus épületek megrendelői pedig testületileg maradtak távol.
Az építész itt – legtöbbször nem magányos celeb, hanem brigádba tömörülő műhelytárs – a frontvonal emberi térfelének gyógyítója és a közösség lelkiismeretének kifejezője. Úgy, mint tette azt például a Willkommenskultur jegyében a menekültelhelyezéssel foglalkozó Something Fantastic társulás a német pavilonban. Vagy az imaginárius építészet szellemében a lepukkant Detroit újraszerethetőségét megtervező New Zocalo team az amerikai pavilonban. Vagy a szakképzett munkaerő hiányából és a befejezetlenség adottságaiból, tehát a szükségből erényt teremtő Cadelasverdes csoport a spanyol pavilonban. (Utóbbiak kapták – teljes joggal – az Arany Oroszlán-díjat, mert szellemes installációjuk legalább üdítő látványként hatott a nagy egészet jelképező valóságos siralomvölgyben. A sok tökéletlen épület fotója ugyanis szépen keretezve és zsinórra függesztve maga is ingó-ringó-hullámzó mozgást végzett, akár a változó körülmények, a bizonytalan életviszonyok vagy, a hely szelleméhez igazodva, a lusta gondolák a moszatszagú lagúnák baljósan sötét felszínén.)
Kisebben, olcsóbban, aszkétikusabban ilyesmit állítottak ki a magyar pavilonban is. Amikor az Arkt csoport egri építészei, Fábián Gábor és Fajcsák Dénes kitalálták, hogy megbízások, lehívható források, állami megrendelések nélkül sem hagyják magukat, valójában a steril szakmát társadalmasították, elittelenítették, civilesítették. Rájöttek, hogy a megalázó kulimunkák helyett jobban érzik majd magukat, ha „a szegénységben élők elemi igényeivel is foglalkoznak” – ahogy azt a katalógus egyik szakértője összefoglalta. Továbbá elpocsékolt energiák helyett pénzmozgás nélkül forgattak föl, kutattak ki, hoztak helyzetbe mindent és mindenkit, amihez és akihez közük lehetett. Mint Aektivatorok a mindennapi élethez alkalmazkodtak. Ez is lett a projekt címe. „Nincs rosszabb annál, mint egy rossz kérdést jól megválaszolni” – írta Aravena kurátor, és ők megfogadták a tanácsot. Jutalmuk nem csak hír és siker lett. A jó kérdésre találtak rá.
Ott állt egy üresen hagyott ház az egri külső vár lejtőjén, szemben a Gárdonyi-emlékmúzeummal, az elhanyagolt kert közepén és az összedőlés szélén. A GAMESZ (Gazdasági Műszaki Ellátó és Szolgáltató Szervezet), vagy ahogy ők nevezték, a funkcióját veszített Ellátó korábban nem kellett senkinek. Arkték azonban láttak benne valamit, ehhez szervezték a networkot. Összehozták a hulladékaiktól szívesen szabadulni akaró építési vállalkozókat a hasznos külső gyakorlatban érdekelt szakiskolákkal. A fölös kapacitással rendelkező büntetés-végrehajtó intézetet a helyi önkormányzattal. Burzsujokat bürokratákkal, ipari tanulókat önkéntes munkát végző rabokkal. Addig bontottak és építettek falat (használt téglából) és rakosgattak össze álmennyezetet (kiégett neoncsövekből), addig változtatták át a funkciójukat vesztett ablakkereteket asztalokká, a rozzant szekrénypolcokat székekké, míg a sírni valóan szegény buheraépítészetből egyszer csak szárba szökkent egy invencióból és optimizmusból összetákolt igazi művelődési ház. Az egriek, a népség, a lakosság számára készült. Leginkább persze művésznövendékek, diákelőadók, a teraszon fröccsözők, egymás társaságát megkeresők fognak örülni az Ellátónak. Az egyik alkotó mondta ki a lényeget. „Az a pláne benne, ahogy az egész kinéz.” Azaz: mégiscsak szép. Mint az az érdekes csúnya lány, akinek csillogó szeme feledteti a görbe lábat és a rövid derekat.
A korábban nagy pénzeket mozgató és csicsában is éltanuló magyar pavilont idén nem festették újjá, a régi álmennyezetet meghagyták. (Ezt csinálta Aravena a Giardini központi pavilonjában is.) Az installáció használható részét megkapja majd a Ludwig Múzeum, a többit pedig hordják csak szét a látogatók: hadd használják boldogan, mint én is a formás petpalackot. Cipelem magammal a kánikulában mindenhová, meg kabalaként is. Megérdemli.
Az egész olyan, mintha nem itt és most találták volna ki a projektet. Nem abban a Magyarországban, ahol milliárdokba kerül az újraálmodott ősi dicsőség és ahol az első katasztrófáig fogják húzni a hármas metró rehabilitációját.
De mégis itt vagyunk, és most. Mert, nini, ki nyitotta meg ezt a rokonszenves, erkölcsös, takarékos kiállítást? Éppen az a miniszter, aki pontosan tudja, hogy az emberi erőforrások finanszírozásának keretében mire illik fizetni és mire nem. Lovardára igen, krétára nem. Várra igen, kórházi vécépapírra nem. Látja ő azt szemmagasságból, létrára sem kell másznia hozzá. Elég mások dicsőségének lajtorjájára fölkapaszkodni, hátha jól jön majd még valamire a nagy elszámolásnál.
