Szántó T. Gábor: Rosszabb napok

Először nem vette fel a telefont, utána nem nyitotta ki a kaput, hiába csöngettem. Amikor egy szomszédja beengedett, és végre feljutottam az ötödik emeletre, nem akarta kinyitni az ajtót.

Hallottam az előszobából a motoszkálást, nem mozdultam az ajtaja elől. Hol csöngettem, hol kopogtam, hol pedig tölcsért formáltam a tenyeremből, úgy próbáltam beszélni hozzá az ajtón keresztül.

– Engedjen be, reb Slojme. Ha látom, hogy jól van, ígérem, nem fogom zavarni, elmegyek.
Néma csend az ajtó mögött. Még a motozás zaja is alábbhagyott. Gyanút fogtam.

– Csak tudni szeretném, hogy minden rendben van, és nincs szüksége valami segítségre. Hall engem?

Hirtelen megcsörrent a kulcs a zárban. Meglepetten kaptam el az arcom az ajtótól.

Kinyitotta, s mielőtt még beljebb invitált volna, önkéntelenül léptem be az előszobába, mint annyiszor.
– Nincs szükségem semmire – mordult rám, és elállta az utat, miközben jobbjával az ajtót szorongatta. – Köszönöm, hogy itt volt és meglátogatott. Megnyugtathatja a lelkiismeretét. És most menjen szépen haza. Nincs dolgunk egymással. Én legalábbis nem vagyok fogadóképes állapotban. Nem akarok senkitől semmit.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Nincs semmi bajom, csak hagyjanak nekem békét. Nincs kedvem magukkal trafikálni.
– Az nem is érdekli, hogy esetleg nekem van szükségem magára? Nekem és a többieknek is? A tanítványainak?
– Képzelje, nem érdekel.

Meglepett a válasza, másra számítottam. Hirtelen nem tudtam, mit feleljek. Azt hittem, ravasz kérdésemmel kibillenthetem apátiájából.

– Korábban kellett volna jönniük – emelte fel a hangját. – Amikor még magamnál voltam. Amikor még tudtam volna előadásokat tartani, kutatásokat szervezni és kapcsolatokat építeni. De magukat mindig csak az érdekelte, amivel maguk akartak épp foglalkozni. Az egyiket az irodalom, a másikat a néprajz, a harmadikat a vallás. Mindnek kellett valami, csak az nem érdekelte magukat, hogy nekem mi kellene, hogy én mit akarok… Mert fantasztának tartottak. Egy bolond öregembernek, aki csak a mániáinak él. Egy percig se hittek abban, hogy képes vagyok valóra váltani mindazt, amit elterveztem. Merthogy én csak álmodozom, hogy életre keltsek egy világot, ami már nincs, igaz?

– De hát most miért nekem…
– Mondta vagy nem mondta?
– Igen, de nem úgy értettem.

– Ne szóljon közbe! – kiabált rám. – Most én beszélek! Tanuljon egyszer rendet, a kutyaúristenit! És tudjon végighallgatni egy öregembert, aki fél lábbal a sírban van. Ne pisszegjen le, az se érdekel, ha összecsődül a lépcsőház! Nekem nincs takargatnivalóm! És ne rázza a fejét és ne is próbáljon engem vigasztalni így, tudom, hogy hányadán állok a végelszámolással. Nekem nincs okom félni, tiszta a lelkiismeretem. Ha vannak, akiknek félniük kell, akkor maguk azok. Igen, maguk! Ne nézzen rám olyan ártatlanul! Hogy mire gondolok? Soroljam? – engedte el az ajtót, és egyik kezével a másik ujjain számolt. – Igenis meg tudtam volna csinálni azt az alapítványt, ha maguk nem hagynak magamra. Igenis létrejöhetett volna a kutatóintézet, ha segítenek. És a könyvkiadót is meg tudtam volna csinálni, megvolt az első száz könyv terve, és a régi folyóiratok digitalizálását is el lehetett volna kezdeni, ha lett volna akár csak egy maguk közül, akire számíthatok. Akár csak egy! De magukat nem tanították meg adni, csak kapni. És azonnal akartak, gyorsan, mindent. Könyvet, katedrát, utazást, ösztöndíjat. Nőt! Maguk nem tudják, mi az, dolgozni, várni, küzdeni és megszenvedni a dolgokért. Magukat nem érdekelte semmi, csak az, hogy megkapják, amit akarnak. Addig mosolyogtak mézesmázosan – illegette magát csíkos köntöse szélét felemelve, amitől hirtelen déja vum támadt –, aztán meg rám csukták az ajtót, és felém se néztek. A telefonszámomat is elfelejtették. Csakhogy én befejeztem, slussz! Bezárt a bazár. Hozzám ugyan ne jöjjön többet senki, hogy tanulni akar velem vagy nézzek utána ennek vagy annak, vagy azért, hogy adjak neki oda egy külföldi kötetet. Jó is lesz, ha megmondja a maga költő barátjának, hogy be ne tegye hozzám a lábát, amíg vissza nem hozza a kölcsönkért könyveimet. És egyáltalán, ne jöjjön fel hozzám senki és ne akarjanak tőlem semmit. Nem fogom beengedni magukat. Hogy aztán meglopjanak. Vagy hülyének nézzenek, mert azt mondom, hogy voltak, akik bejárkáltak a lakásomba, és elvitték az irataimat. Jó, az nem maga volt, tudom! Ennyire nem vagyok még mesüge. De nem hagyom, hogy elszipkázzák a tudásomat olyanok, akik a kisujjukat se mozdítanák értem. És arra se számítson, hogy leülök magával, és mesélek, hogy aztán mindenféle hülyeséget írjon az én történeteimből. Világos? Mit képzel maga? Csak úgy kifoszt? Fogja magát, és a saját neve alatt kiadja az én történeteimet? Amit nekem kellett volna megírnom, ha lett volna hozzá türelmem és energiám, vagy érdemesnek tartottam volna belőle bármit arra, hogy megírjam. Hát mit képzel maga? Ez lopás, barátocskám! A legtisztább szellemi lopás. Tudja maga egyáltalán, hogy mi az? Amerikában ilyesmiért olyan pert akaszthatnának a nyakába, hogy attól koldulna. Örüljön, hogy futni hagyom. Alászolgája! – biccentett, és csak annyi időm maradt, hogy hátraugorjak.

Az ajtó becsapódott az orrom előtt.

Hüledezve botorkáltam lefelé a lépcsőn. Mindent a nyakamba zúdított, pedig én soha nem ígértem neki semmit, és előre megjósoltam, hogy akik ígérgetnek neki, cserbenhagyják majd. Akkor persze a pesszimizmusomért kiabált velem, hogy nem hiszek benne igazán, ahogy semmiben nem tudok hinni, és inkább fogjam be a szám, mert elveszem a kedvét az élettől. Amikor pedig valóban kudarcot vallott a terveivel, megint csak rám volt dühös.

Haragudtam rá, és fogadkoztam, hogy nem keresem addig, amíg ő nem keres.

A Szent István parkban futottunk össze legközelebb, jó három hét múlva. Egy lányba karolva sétált, aki az ira­­tait próbálta rendben tartani. Túl közel voltak, nem tudtam már kitérni az útjából, se egy fa vagy bokor mögé bújni. Higgadtságot erőltettem magamra, és ráköszöntem. Széles mosollyal üdvözölt.
– Magát már sose látni, Miklós? Rá se nyitja az emberre az ajtót. Már nem akarja, hogy meséljek?
Valamit láthatott az arcomon, mert mentegetőzve a lányhoz fordult, aztán újra felém.

– A múltkor kicsit morózus voltam, de azért ne szívja mellre. Magának nincsenek rosszabb napjai?