Szántó T. Gábor: Eredetiségvizsgálat

Szürke öltönyös, fehér inges, sötétkék nyakkendős férfi lépett a levéltár belső szobájába, ahová késő tavasztól kora őszig délutánonként, lefelé bukóban mindig hosszú és éles fénypászmákkal tört be a nap. A fénynyalábban milliónyi porszem járta táncát, mintha nyughatatlan lelkek morzsalékai keveredtek volna egymással. A fény végigsimított a polcokon a több száz éves anyakönyvek és községi nyilvántartások bekötött fóliánsainak gerincén, kimarkolt a sötétből néhány kötetet, és egy pil­lanatra olyan érzést keltett az íróasztala mögött, a polcokkal szemközt ülő levéltárosnőben, mintha a meleg és a világosság életre kelthetné azokat is, akikre már csak ama néhány, tintával írott sor emlékeztet nevükkel, szüleik nevével és foglalkozásával, születésük dátumával és helyével az összepréselődő lapok között.

Kéziratok kusza betűihez szokott szemével, vastag szemüvege mögül, mellyel a legolvashatatlanabb héber, latin vagy gót betűs szöveget is ki tudta silabizálni, nem látta jól a szobába belépő férfi arcát, mely az éles fények mögött árnyékban maradt. Csak a hangját hallotta, amint udvariasan megköszörülte torkát, időt hagyva neki, hogy felfigyeljen rá.

Amikor felnézett, nagyjából oda, ahol a férfi arcát sejtette, a jövevény tisztelettudóan köszönt.

Miben segíthetek? kérdezte készségesen a nő. Fogadóóra volt, a honlapon is szerepelt az időpont. Ilyenkor bárki bejöhetett, felengedték.

Mondjuk úgy, válaszolt lassan, kimérten a férfi, családkutatás.

Értem, bólintott fáradtan a levéltárosnő. Saját célra lesz, vagy valaki megbízásából? Mert más esetében kutatói engedély vagy tanúk előtti meghatalmazás szükséges.

Saját célra, felelte a férfi.

Tettamanti Béla rajza

Történészeken kívül sokan jöttek az elmúlt években örökség és kárpótlás ügyében, kivándorláshoz szükséges papírok beszerzése végett vagy családfa-összeállítása céljából. Gyakran nem tudták, milyen dokumentumot keresnek, nehezen tudták kibökni kutakodásuk valódi célját, sőt olykor azt sem tudták megmondani, pontosan mit keresnek, neki kellett kibogozni, mi után nyomoznak.

Várta, hogy a férfi is belefogjon, megossza vele töredékes, nevekből, évszámokból, születési helyekből, falvak vagy városok neveiből, címekből vagy helyrajzi számokból álló, végül homályba vesző történetét. Jobb esetben a kezébe nyomtak egy-két dokumentummásolatot, elsárgult anyakönyvet, házasságlevelet, de hoztak halotti bizonyítványokat, életbenléti tanúsítványt, máskor pedig egyszerűen csak azt várták, hogy bármilyen okirattal igazolja: jogosultak a kárpótlásra. Néha úgy szorongatták dokumentumaikat, mintha szeretteiket ölelték volna. Egyszerre reménykedtek és féltek, hogy kutatásuk eredményes lesz, és megbizonyosodnak valamiről, amiről jobb volna nem tudni vagy megfeledkezni róla, máskor megválaszolt kérdéseik nyomán újabb és újabb kérdéseket tettek fel, mintha itt szembesültek volna egész életükkel, dilemmáikkal. Ha nem szab határt, több nemzedékre szóló ágas-bogas családfakutatásba vonták volna be, amire nem vállalkozhatott, szakemberekhez irányította őket.

Most is arra várt, hogy a férfi elővegyen valamilyen régi papírt az aktatáskájából, elé csúsztassa és feltegye izgatott kérdését. A férfi azonban nyugodtabbnak, magabiztosabbnak tűnt, mint mások. Ruházata, ápolt keze, haja is rendezettebb, mondhatni elegáns volt, viselkedése is visszafogott higgadtságról tanúskodott. Mintha ismerős lett volna valahonnan, talán valami választási plakátról.

A levéltárosnőt feszélyezte, hogy szokványos kék munkaköpenyét viseli. Szívesen mutatkozott volna elegánsabbnak. Minthogy a vendég nem vett elő semmit, nem is kérdezett, csak áthatóan nézte, hogy zavarba jött, neki kellett megtörnie a csendet.

És mit szeretne pontosan? kérdezte.

A férfi szája sarkában mosoly jelent meg.

Fogalmazzunk talán úgy, eredetiségvizsgálatot.

Micsodát? igazította meg szemüvegét a nő. Elveszítette otthonosságát és magabiztosságát. Volt valami irritálóan nyugodt és provokatív a férfiban.

Sejtettem, hogy ez meglepi, nevetett a férfi.

Mit jelent az, hogy eredetiségvizsgálat? kérdezte a nő, és tekintete a telefonra esett, majd egy önkéntelen mozdulattal meg is érintette a készüléket.

Származáskutatás, ha így jobban érthető.

Így már értem, nyelt nagyot a levéltárosnő. Mások is gyakran jönnek ilyen ügyben, próbált nyugalmat meríteni a rutinból. Rossz érzése nem hagyta el.

Hozott valamilyen dokumentumot, amiből kiindulhatunk? kérdezte bizonytalanul.

Dokumentumot? kérdezett vissza a férfi.

Mint például anyakönyv, halotti bizonyítvány, életbenléti tanúsítvány, családfa.

Igen, bólintott a férfi, bár nem egészen ilyet. Én biztosra akarok menni.

Felemelte a földről és ölébe fektette aktatáskáját. Felpattintotta a zárat, benyúlt, és egy hosszúkás dobozt vett elő. Afféle ajándékdobozt, amiben nyakláncot, karkötőt, fülbevalót, órát vagy éppen arany öngyújtót szoktak átadni. A dobozt az asztalra helyezte, felnyitotta, és határozott mozdulattal megfordította.

A levéltárosnő kíváncsian előrehajolt, de a látványtól megzavarodott és hátrahőkölt. Nekiszorult a szék támlájának, érezte, hogy blúzát egy pillanat alatt átitatja a hideg veríték a lezárt fiola láttán.

Mi ez? kérdezte ijedten, mintha nem látná.

Vér, felelte a férfi. Az enyém.

Mit akar ezzel?

Úgy tudom, ebből minden pontosan kimutatható. Akár igen, akár nem. Én úgy tudom, nem. Legalábbis remélem, ha meg nem sértem. De, a helyzetemnél fogva, mint mondtam, szeretnék egészen biztosra menni. Nem állnak rendelkezésemre családi dokumentumok. És maguk minden ilyesmit tudnak.

De hát honnan veszi, hogy ebből bármit… A nő nem tudta kifejezni megdöbbenését. Mi semmi ilyesmivel nem foglalkozunk!

Itt hagyhatnám? Hátha mégis. Maguk annyi mindent kitalálnak.

A levéltárosnő nem tudott megszólalni. Félni kezdett a férfitól.

Mikor jöhetek az eredményért?

Ööö… hebegett a nő. Hagyja csak itt a telefonszámát is…

A férfi névjegykártyát húzott elő zakója belső zsebéből, és odacsúsztatta elé az asztalon.

Viszontlátásra, állt fel nyomban azután. Várom az eredményt.

Kezet nyújtott, sarkon fordult, majd áthaladva a még mindig bevágó fénypászmán, sötétedő alakja eltűnt az ajtóban.

A levéltárosnő riadtan nézte az asztalon a nyitott ajándékdobozt, és a telefon után kapott. Elődjét akarta hívni, aki nyugdíjba ment, hogy minél többet lehessen idős férjével, és már csak hetente egyszer járt be, nosztalgiából, de tartott tőle, hogy megzavarja délutáni sziesztájukat. Vagy inkább a biztonságiakat kéne hívnia? De mit mondhatna nekik? És ők mit tehetnének? Esetleg a mentőket? jutott eszébe, azután meg az, minden hiába, nincs kit hívnia, senki nincs, aki segíthetne. Sokkal, sokkal nagyobb a baj.