Szántó T. Gábor: A hosszú árnyék
A Raoul Wallenberg utca sarkán futottunk össze vasárnap délelőtt az idős házaspárral, reb Slojme ismerőseivel. Minden átmenet nélkül panaszkodni kezdtek az antiszemitizmus miatt. Cikkeket és tévéműsorokat emlegettek, közismert antiszemitákat, politikusokat és újságírókat, akik egyre többet engednek meg maguknak. Azt mondták, félnek, hogy újra megtörténhet velük, ami egyszer már megtörtént, és hogy tűrhetetlen, hogy a hatóságok mindezt szó nélkül hagyják. Úgy idézték az uszító cikkeket, mintha kívülről megtanulták volna valamennyit.
Reb Slojme nyugtatni próbálta őket, és felvetette, hogyha eljönnének időnként az imaházba, ahová ő is jár, legalább ünnepekkor, vagy ha oda nincs kedvük, akár egy-két előadásra a zsidó közösségi házba, tán nem éreznék olyan egyedül magukat, találkozhatnának és beszélgethetnének másokkal is.
Ők ugyan be nem teszik a lábukat zsinagógába a háború óta, mondták, igaz, azelőtt is csak akkor mentek, ha a szüleik rájuk parancsoltak. Az az Isten különben, jegyezték meg, aki hagyta megtörténni mindazt, ami megtörtént, vagy nincs, vagy nem akarnak ilyen Istenhez imádkozni. Ráadásul, halkították le a hangjukat, nem kellemesek a zsidók, ha együtt vannak. Nagyzolók, pletykásak, irigykednek. És veszekednek, erről is lehet olvasni a lapokban. Miért jó ez, amikor úgyis annyian utálnak bennünket? Miért kell egyáltalán annyi zsidó szervezet, annyi rendezvény, miért kell annyi cikk az újságokban a zsidóságról, nem jó, ha ennyire szem előtt vagyunk, még baj lesz belőle.
Reb Slojme türelmesen végighallgatta őket, majd jelezve, hogy mennünk kell, szívélyesen elbúcsúzott tőlük.
A Szent István parknál egykori iskolatársam tűnt fel. Bemutattam őt reb Slojménak, és a fiú egy percen belül az antiszemitizmusról kezdett beszélni. Amikor reb Slojme kedvesen megkérdezte, nincs-e kedve bekapcsolódni a nála zajló tanulásokba, korunkbeli fiatalok között, ironikusan hárította el a meghívást, mondván, ő racionális ember, nem foglalkozik vallási dolgokkal, az irodalomra pedig nincs ideje. Sietősen elbúcsúzott tőlünk. Még a kézfogáskor is gúnyos mosolyt láttam az arcán.
– Reménytelen ez az egész… – csóváltam a fejem, ahogy visszafelé sétáltunk a körút felé, és leültünk egy kávéház teraszán.
– Mit csodálkozik? Ezeknek az embereknek a családja már a háború előtt se nagyon foglalkozott a zsidósággal – mondta reb Slojme. – Nem volt semmiféle pozitív élményük ezzel kapcsolatban, nemhogy zsidó identitásuk. Az asszimiláns zsidók, akiket megcsillagoztak, deportáltak vagy gettóba zártak, a kínjaik mellett lehet, hogy teljesen meghasonlottak. Képzelje a helyzetükbe magát, Miklós! Az az ország vetette ki őket a semmibe, amihez feltétlenül odatartozónak érezték magukat. Túl kevesen nyújtottak nekik segédkezet ahhoz, hogy ezt ellensúlyozza… A vallásos zsidó vagy egy cionista összekapcsolhatta a szenvedést a hitével vagy a meggyőződésével, habár – mélázott el egy pillanatra – a vallásosok esetében az ellenkezője is épp így igaz. Sokan elvesztették a hitüket. Mindenesetre a cionisták vagy a vallásosok számára a történteknek, az egész szenvedésnek lehetett valami „értelme”, be tudták építeni valahogy a világképükbe, de a zsidók nagy része nem. Főleg azok nem, akik nagyvárosban laktak és eltűnni igyekeztek. És főleg ők maradtak meg. Úgyhogy ne csodálkozzon, ha ma ezt hallja leginkább.
A Pozsonyi út páros oldalának házai között élesen bevágott a késő délutáni nap. Megnyúltak az árnyékok. Hunyorogni kezdtem. Talán azt hitte, nem értem vagy kételkedem abban, amit mond, mert folytatta:
– Az üldöztetés a többség számára semmiféle metafizikai vagy történelmi jelentést nem hordoz. Olyasvalamiért szenvedtek, amivel kapcsolatosan semmiféle pozitív élményük nem volt. Fel tudja ezt fogni, Miklós? Semmi közük nem volt a szenvedésükhöz azon kívül, hogy megtörtént velük. Ennél nagyobb idegenség nincs, még akkor sem, ha utóbb azt mondták nekik: pardon, és kaptak érte némi kárpótlást. – Legyintett, és mély levegőt vett, mint akinek nehezére esik folytatni. – Űr van sokak lelkében, fekete lyuk. Vagy olyan seb, hogy még csak beszélni se tudnak róla. Egyetlen identitásuk biztos: áldozatok. Arra emlékeznek, hogy ok nélkül megbélyegezték, elárulták, megalázták és üldözték őket vagy a szüleiket. A saját honfitársaik. És amikor újra hallják a zsidóellenes jelszavakat, nagyon is érthető módon felelevenednek az érzéseik, és a kisebb atrocitások is megnőnek a szemükben. Úgyhogy ha vannak a zsidóságukkal kapcsolatos érzéseik, akkor ezek a szorongások meg a kirekesztéssel kapcsolatos félelmeik és düheik. Ezért reagálnak olyan hirtelen indulattal minden antiszemitizmus gyanújára. De hogy a fenébe ne reagálnának így! – csapott az asztalra, hogy összerezzentem. – Mindazok után… Még azt is megkockáztatom, hogy szinte várják ezeket az eseményeket, hogy reagálhassanak rájuk. Értse meg, ők ez által, mondhatni, csak ez által azonosak önmagukkal! Ez az ő zsidóságuk, ezért ragaszkodnak hozzá.
– Ez azért elég meredek… – hüledeztem.
– Gondolja csak végig. Minden nép ragaszkodik a szenvedéseihez, pláne a kisebb népek, akiknek sok szenvedés jutott. Igen, a magyar is… Mindenkinek szüksége van különféle ellenségképekre. Ilyen az emberi lélek. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kívánnak minket valóban sokan a pokolba.
– A lakosság harminc százaléka antiszemita – jegyeztem meg. – Ennek a fele erősen.
Hallgatott, csak hangos szuszogásából következtethettem, hogy felzaklatta a téma. Én már váltottam volna, de ő még mindig folytatta:
– De tudja, mi a legszörnyűbb tapasztalatom, Miklós? Hogy úgy érzem, mintha sok túlélő nemcsak a szenvedése közvetlen okaira, az akkori és a mai nácikra haragudna, hanem a zsidóságára is! Arra a „közvetett okra”, amiért szenvedniük kellett, amiért elvesztették a rokonaikat. Tudja, mi ez?
– Azonosulás az agresszorral – mondtam nyomatékosan.
– A nyavalyát! – legyintett. – Ez tragédia, Miklós. Igazi tragédia. Használhat pszichológiai szakszavakat, de ettől nem ért meg semmit. Több megértést! – dohogott, és türelmetlen kézmozdulatot tett. – Akiket már a háború előtt se foglalkoztatott a zsidóság, akik még csak azt se tudták, miért szenvednek, azokat emberileg talán még mélyebben érintette a szenvedés. Ők aztán semmibe nem tudtak és ma se tudnak kapaszkodni. Ráadásul meggyűlölték a zsidóságukat, mert ebben látták a szenvedésük okát, és semmiféle vallási vagy közösségi élményük nem volt, ami ezt ellensúlyozhatta volna. És ezen már csak a következő nemzedék léphet túl. Vagy az se – csóválta a fejét. – Talán inkább a harmadik. Ha őket nem éri hasonló trauma. És ha lesz kitől megtanulniuk egyáltalán, mi az, hogy zsidóság – hallgatott el hirtelen.
Aztán csak ültünk némán, míg végül intett a pincérnőnek, hogy fizetnénk.
