Stabil menedék – Gergely Ágnes gyógyulásról és megbocsátásról

A Még egyszer Firenzébe kis könyv nagy versekkel. Alig több ötven oldalnál, én még olvastam volna tovább.

Köszönöm, mert ez jól minősít egy könyvet, verseskötetet meg pláne. Az történt, hogy a közepébe vágjak, hogy nagyon beteg voltam. Már évek óta küszködöm azzal, hogy gyakran elesem, összetöröm valamimet, és ebből mindenféle komplikációk adódnak. Megütöttem a nyakcsigolyámat is, és azóta szédülök. Az elmúlt hat évben öt műtétem volt. Ez az év is úgy kezdődött, hogy január 2-án elestem. Az orvosok először azt hitték, hogy bokatörés, de szerencsére „csak” ínszalagszakadás. Most már kicsit jobb, ezért is mertem mondani, hogy jöjjön el, csináljuk meg az interjút.

Kinek tud szólni, ha baj van, ha elesik?

Ha elérem a telefont, akkor a szomszédokat tudom hívni, rájuk mindig számíthatok. Ez egy nagyon jó emelet, nagyszerű emberek laknak itt, összetartunk. A barátaimat is hívhatom, ők is jönnek. Ennek ellenére még sosem voltam ennyire kiszolgáltatott helyzetben. Nehéz együtt élni azzal, hogy minden pillanatban jöhet egy zuhanás. De már kibékültem vele, hogy ez jutott. Annyi szörnyűséget láttam idős embereknél, végzetes dolgokat, én egy szót sem szólhatok. Minden nap hálát adok a sorsnak, amikor nem esem el. Ha elment egy nap baleset nélkül.

Úgy tudom, egy évig egyáltalán nem tudott írni. Ez a betegségnél is rosszabb lehetett. Hogy viselte?

Fotó: Soós Lajos

Nagyon rosszul, ilyen hosszú ideig még sosem voltam írásképtelen. Ez is az esések miatt volt, annyira leblokkoltak lelkileg-szellemileg is. Meg is ijedtem, hogy csak a leépülés ne jöjjön, de hál’ Istennek szellemileg eddig nem voltak problémáim. Attól féltem, végleg abbamaradt az írás, és ha már ez se megy, mi a fenének élek? Minek vagyok itt? Aztán egy év után egy álommal egyszer csak visszatért az írás. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy nem megy tovább, többé nem ébredek föl. Nagyon szorongató érzés volt, de felébredtem. Gondoltam, ezt most rögtön megírom, és sikerült is. És akkor megindultak a versek, ami azt jelenti, hogy három hónap alatt írtam kettőt. Nagyon lassan ment, de ezekből a versekből állt össze ez a kötet.

Az írások keletkezési ideje: 2016–2019. Ez egy korszakot is kijelöl az életében?

Igen, visszatért a hitem, hogy meg lehet gyógyulni, nem kell feltétlenül meghalni. Nagyon felemelő érzés, hogy létezik a gyógyulás, bár talán patetikusan hangzik.

Mindenáron meg akart gyógyulni, mindent megtett érte?

Nem akartam se meggyógyulni, se meghalni. Tudomásul vettem a halálközelséget, és jól éltem át, félelem nélkül. Arra gondoltam, jöjjön, aminek jönnie kell, alávetem magamat a sorsnak. És a sors azt akarta, hogy felépüljek, ami számomra azt is jelenti, hogy dolgom van még itt. De hogy mi ez a dolog, nem tudom.

Bizonyára az, hogy még sok verset írjon, nem?

Lehet, hisz más terveim nekem már nem lehetnek. Családom nincs, már nem is lesz. Pedig sokáig férjhez akartam menni, nagyon szerettem volna gyereket. Örökbefogadásra is gondoltam, de nem voltam hozzá elég bátor. Féltem, ki tudja, mit hordoznak azok a gének. Úgyhogy lebeszéltem magamat erről, így aztán maradtak nekem a versek.

Sokan az írásaikat is a saját gyerekeiknek érzik…

Nekem nincsenek anyás érzéseim a verseimmel. Ezek művek, a kezem munkái, és ez így van jól.

Mindenki fél az öregedéstől, az elmúlástól, nem merünk beszélni róla. A költészetnek azonban ez az egyik legfőbb témája. Az ön új verseinek többsége is erről szól. Van azért az öregedésben valami jó is?

Lehet, hogy valaki tud ilyet, de én nem. Nincs ebben semmi jó. Bár én kettéválasztanám ezt a kérdést. Nekem a halálba könnyebb belenyugodni, mert születünk, meghalunk, vége. Ez egy folyamat. Az öregedést, a test romlását viszont nehéz elviselni, például azt, hogy többé nem lesz szép az arcbőröm, akárhogy próbálok vigyázni, nem tudok védekezni ellene. Rossz a bizonytalanság is, hogy sose tudom, mi az, ami jön vagy ki az, aki jön. Gyakran álmodom különös alakokkal. A sarokban van egy kép: apu, anyu, a nagymamám meg én vagyok rajta. Ez az egyetlen fénykép a falon, de ez kell. Erősít. Sokáig úgy láttam, mintha a fénykép alatt állna egy férfi: nem mond semmit, nem csinál semmit, csak ott áll. Idővel megszoktam a jelenlétét, de gondoltam, nem szabad ebbe beletörődni, és elmentem egy idegorvoshoz. Azt mondta: nincs ott senki, tessék elhinni. Ez hallucináció, betegség. Adott egy gyógyszert, ami viszont kikészített, állandóan aludtam tőle, úgyhogy abba kellett hagyni. Azután a hallucináció magától elmúlt. Rájöttem, a képzelgéseket is az öregség hozza magával. A legjobb terápia, ha verset tudok írni, számomra az alkotás stabil menedék. Ha elkészülök egy verssel, utána egy hétig jól vagyok, semmi bajom sincs.

Kötetének címe – Még egyszer Firenzébe – mire utal?

Kétszer voltam Firenzében. Először autóval, barátokkal mentünk, egy napot töltöttünk ott, végigrohantunk mindenen, és nagyon bosszantott, hogy nem maradhatok tovább. Megfogadtam, hogy ide még egyszer visszajövök. Pár éve alkalmam nyílt arra, hogy az egyik barátnőmmel eltöltsünk ott egy hetet. Ez éppen olyan időszak volt, amikor jobban voltam, a lábam is bírta, hogy egész nap gyalogoljunk. Miután hazajöttünk, engem újabb baleset ért, a barátnőm pedig agyvérzést kapott. Azóta is úgy emlegetjük a firenzei utazást, hogy az egy csoda volt, ami utoljára még megadatott nekünk. De a cím utal arra is, hogy hosszú kihagyás után visszatérhettem a művészetbe, a költészetbe, ami a legfőbb kapaszkodóm. Ezért is akartam ezt a ciklust 2019-ben lezárni, hogy mindenképp elkészüljön és megjelenjen a könyv, mielőtt meghalnék.

Az első oldalon élete legelső, 1947-ben írt verséből idéz négy sort, amihez hetven évvel később, 2017-ben írt folytatást. Szép költői gesztus. Mi ennek a régi-új versnek a története?

Tizenhárom évesen írtam az első versemet. Vége lett a háborúnak, és vártam vissza az apámat. Őt is munkaszolgálatra vitték el, és biztos voltam abban, hogy hazajön, hiszen megígérte. Gyerekként azt hittem, amit egy becsületes ember megígér, azt be is tartja. Őrült nagy csalódás volt, hogy az apám nem jött vissza. Akkor jutott eszembe, hogy az ókorban a Tajgetoszról ledobták azokat az embereket, akik már nem kellettek. Erről szólt a vers.

„Ha egyszer már a puskatussal / a férfit fejbe vágták / hát dobják le a Tajgetoszról / az özvegyet s az árvát (…)” Ezek nagyon kegyetlen sorok egy gyerektől…

Azok, de tényleg úgy gondoltam, hogy a halott apa után kellene dobni a családját is. Nem mutattam meg az írást senkinek, rég el is felejtettem, de valamiért most eszembe jutott. Lehet, hogy hosszabb volt az eredeti szöveg, de már csak ennyit tudtam felidézni belőle. Megint átéreztem azt a haragot és fájdalmat, amit kislánykoromban éreztem, és hogy a hűségnek van ilyen értelme is, hogy elmegyünk a halott után. Az apám hiánya az egész életemet meghatározta, és ma is úgy gondolom: egy család férfi nélkül nem család. Anyám a háború után megmondta nekem, hogy az apám meghalt, de én mégis éveken át vártam őt. Hiszen semmi biztosat nem tudtunk a halála körülményeiről. Elképzeltem, hogy talán fejsérülést kapott, él valahol, csak nem emlékszik semmire a korábbi életéből. De egy napon visszanyerheti az emlékezetét, és hazajön. Annyi ilyen történetet hall az ember. Sok évvel később, 2013-ban megjelent az önéletrajzi könyvem, a Két szimpla a Kedvesben, amelyben az apámról is írtam. Ezután felhívott egy ismeretlen hölgy, fel is jött hozzám, és elmondta, hogy az ő édesapja Mauthausenben volt, és lejegyzett mindent a koncentrációs táborról. A naplójában írt egyik barátjáról, aki tífuszban halt meg. Gyurinak hívták, mint az én apámat. Ő is Zalaegerszegen volt újságíró, mint az édesapám. Ám hogy a két személy valóban azonos-e, arra nem került elő tárgyi bizonyíték.

Fotó: Marjai János

Ön az édesanyjával vészelte át a náci megszállást?

Igen, mi itt maradtunk Budapesten. A zsidótörvények bevezetése után csillagos házba vittek minket. Az egyik nagynéném szerzett svéd menlevelet, de azt összetépték a nyilasok. Majd ismerősök segítségével kaptunk svájci védlevelet is, és átkerültünk egy védett házba. Az egyik nap felsorakoztattak minket a nyilasok az udvaron, hogy visznek a Duna-partra. Nem mondták, miért, és szerencsére akkor még mi sem tudtunk semmiről. De anyám megérezte, hogy baj van. Nem volt bátor ember, inkább nagyon is félős, veszélyhelyzetben viszont mintha kicserélték volna. A nyilasok a gyerekeket külön csoportba állították, és az egyik fiatal nyilas odajött hozzánk, megfogta a kezemet, hogy engem is elvigyen. Az anyám ekkor ránézett, és ellentmondást nem tűrő hangon azt mondta: „A gyerek velem marad.” A nyilas megkövülten állt, és elengedett engem.

Mi lett a többi gyerekkel?

Nem tudom, illetve gondolom. Engem anyám mentett meg. Elvittek bennünket a Dob utcánál lévő gettóba. Néhány nap múlva csoportba sorakoztattak és vittek tovább egy másik házba. És ez így ment napról napra: folyton összetereltek minket, és hajtottak tovább. Nem volt ennek semmi célja, csupán a nyilasok unatkoztak, mivel a gyilkoláson kívül nem volt egyéb dolguk. Soha nem tudtuk, hova visznek, a Dunába vagy máshová. Két-három hónapig tartott ez, de három évnek tűnt. Borzasztó hatással volt rám, már nem tudtam hinni abban, hogy túléljük. És ennek a nyoma örökre bennem maradt.

Egyik interjújában azt mondta nekünk: minden írása adósságtörlesztés a halottakért. Miért lenne a túlélő adósa bárkinek bármiért is?

Mert meg kell köszönni a sorsnak, hogy még itt vagyok. Végtelen hála van bennem ezért. Mindig úgy éreztem, nekem a halottak helyett is élnem kell, dolgoznom kell.

Óriási teher lehet mások helyett élni.

Nem, ez nagyon jó, mert így volt miért élnem. Soha nem voltam céltalan.

Ha valaki folyton adósságot törleszt, hol marad a saját élete? A saját boldogsága?

Nyolcvanéves koromban összeszámoltam, mikor voltam boldog. Egyszer, amikor szerelmes lettem, ennek a történetét és a fájdalmas végét is leírtam a memoáromban. Olykor boldogságot okozott a munka is, nagyon szerettem például azt a nyolc évet, amit a Magyar Rádió idegen nyelvű adásainak szerkesztőségében töltöttem el. És nagy boldogság volt az is, amikor hosszú, sokéves reménytelen várakozás után végre saját lakásom lett itt, az Újlipótvárosban.

Visszatérve a könyvéhez, található benne egy vers Nagy Imréről is. Meglepő, ugyanis soha nem szokott politikai verseket írni.

Ezt akkor írtam, amikor Nagy Imre szobrát elszállították a Vértanúk teréről. Felháborított, megviselt. Én nagyon szerettem őt, és sose felejtem el, amikor 1953-ban állandóan a rádiót hallgattuk egyetemistatársaimmal, és bemondták, hogy kiengedik a börtönökből az ártatlanul elítélt politikai foglyokat. Mámoros pillanat volt, ujjongtunk. Nekem ez gyönyörű emlék, nem tudom és nem is akarom elfelejteni.

A jelenlegi kormány politikailag is átrendezte a köztereket. Olyan szobrokat épített újra, amelyeket annak idején Horthy avatott fel. Ön szerint van mit restaurálni a Horthy-korszakból?

Nagyon kevés, főleg ahhoz viszonyítva, hogy hány százezer embert küldtek a biztos halálba. De ebbe nem szeretnék belemenni. Itt tegyük ki a pontot.

Annyira felkavarja a téma?

Igen, annyira. Öreg vagyok már, nem tudok segíteni, változtatni a dolgokon, nem vagyok képes ellenük tenni. Minek jártassam akkor a számat?

Egy másik versében azt írja: „Ne mondd azt, hogy a tömeggyilkosok is / emberfiai. /Te megbocsáthatsz, de ezeket / a gonosz köpte ki…” Úgy érti, a múltat nem lehet megbocsátani?

Ha őszinte vagyok magamhoz, azt kell mondanom, hogy nem. Én legalábbis nem tudok megbocsátani. Megpróbáltam közömbösíteni az emlékeket, hogy ne fájjanak annyira. Idáig eljutottam, de tovább nem. A múltat nem tudom lezárni, és szerintem nem is kell, sőt nem is szabad. Én mindig a felejtés ellen írtam.

Mások viszont azt nem tudják megbocsátani, hogy a szüleiket, nagyszüleiket a kommunisták kifosztották, bebörtönözték vagy meggyilkolták. Szinte mindenki családjában történt valami megbocsáthatatlan, ezért is olyan kibékíthetetlen a társadalom.

Meg tudom érteni annak a fájdalmát is, aki kommunista volt, és a saját elvtársai árulták el és vitték el. Azt hiszem, sok-sok évnek kell még eltelnie ahhoz, hogy ezek a szörnyű történelmi sebek begyógyuljanak, és a következő generáció eljuthasson a valódi megbocsátásig.