Srác a biciklivel
Kétségtelenül idegesítő a főhős. Cudar természetűnek látszik. Holott a 11 éves Cyrilt inkább a kétségbeesés mozgatja, nem a vásottság, pláne nem a romlottság. Tizenegy évesen lett felesleges, intézeti gyerek. Anyjáról mit sem tud, apja elmenekült tőle. A fiú csak a kedvenc biciklijébe kapaszkodhatna, de tovaköltöző apja titokban azt is eladta.
A sértett kisfiú nem érti a magányt. Nem érti az apját. A hazugságát. A felnőttek világát, akik nem értik az ő sértettségét. Ebből jó nem származhat, érezzük. Túl sok autó surran az utakon, túl sok a biciklis, túl sok az eszetlen futás, a kockázat, a szökés, a dac, az „azért se”. Tragédia érik.
A gyereksors egyik legszebb mozis ábrázolását Truffaut 1959-es filmjéből ismerjük, a Négyszáz csapásból. Annak a végén van egy háromperces futás-loholás a tenger felé, a szabadság felé, s Antoine arca a záróképen raszterossá válik, olyanná, amilyeneket a rendőrségi fotókon szoktunk látni. A Dardenne testvérek filmjében hasonló funkciójú menekülő-reménykedő biciklis száguldást látunk a bűntény után, de lám, finomabb eszközökkel szocializál már a társadalom: nincs nyomozás, nincs körözés, csak egy békéltető tárgyalás, a mediátor kártérítést ítél, és bocsánatkérést, a srác a baseballütővel elmehet, a bűn megtorlatlan, és a sors – ez a politikailag korrektté szelídített nemezis – egy barátságos, alkonyi grillezésben oldaná fel a tragédiát, ha nem történne még valami...
A Srác a biciklivel finoman, távolságtartással ábrázolja a legnagyobb dühöket is, „nem rak rájuk” külön hangsúlyokat. Sem kritikája, sem részvéte nem tolakodó. Nem játszik ki „poénokat”, természetesen meséli el a nem természetes helyzeteket, a szinte embertelen emberi relációkat is. Ebben is Truffaut receptje szerint működik.
(A film a 2011-es cannes-i fesztiválon a zsűri nagydíját kapta. Rendezte Jean-Pierre Dardenne és Luc Dardenne.)
