Spiró György: Magyarországon a szó valódi értelmében nem létezik közélet

– Ha abszurd író lennék, úgy érezném: veszélyben van a műfajom. A mai magyar valóság annyira abszurd, olyan elképesztő dolgok történnek nap mint nap, hogy nem lehet könnyű ezt írói fantáziával felülmúlni.

– Az egész 20. század felfogható az abszurditások gyűjteményének, e tekintetben nem látok különbséget az elmúlt évtizedek között. Az irodalmi ábrázolás az író látásmódjától függ, és nem attól, hogy éppen mi zajlik a világban. Shakespeare tragédiájában Hamlet azt mondja, Dánia börtön. „Úgy az egész világ is az” – feleli Rosencrantz. Mire Hamlet: „Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá. Nekem börtön.” Szemlélet kérdése tehát, mit gondolunk a számunkra adatott világról. Az író mindig nézőpontokkal kísérletezik és formákkal játszik.

– A Kőbéka meséje a közeljövőben játszódik: Magyarországon újra királyság van, a velejéig korrupt kormánypárt és a kormánypárti ellenzék vívja egymással látszatküzdelmét. A jelenünkkel való áthallásokat nem nehéz kihallani.

– Minden mesének van valamennyi valóságalapja, és az olvasó szembesülhet a saját életével. Az írói szándék része ez is. De ha az lett volna a célom, hogy leleplezzem a mai magyar politikai helyzetet, cikket írtam volna, és nem regényt. A sekélyes politikai felszínnél a műalkotás mélyebbre megy, összetettebben ábrázolja a világot. A sajtóban mégis mindenki a „közéleti” mondanivalóra koncentrál. Fölöslegesen. Magyarországon a szó valódi értelmében nem létezik közélet.

Fotó: Bazánth Ivola

– Hogy érti ezt?

– Hol nyilvánulhat meg a „köz”? Nem működnek a nyilvános párbeszéd fórumai. Az egyénnek semmiféle közéleti cselekvési tere nincs. Nem jó jel, ha a művekből kizárólag a politikai tartalmat akarják kiolvasni, polgárháborús viszonyokra utal. A regény kapcsán készült már velem interjú, gondosan fogalmaztam, írásban kijavítottam, hogy pontos legyen, aztán az interneten úgy adták tovább a névtelen portálok, hogy kiemelték a címbe az egyik félmondatomat, meghamisítva, hozzáfűzték a saját mondatukat, mintha én mondtam volna, és máris ordas uszítás lett belőle. Valakiket nyilván ezért fizetnek valakik. Arra gondolok: ilyen körülmények között abba kellene hagyni a nyilatkozgatást. Lehet, hogy maga az utolsó újságíró, akinek mondok valamit. A könyvek kizárólagosan politikai olvasata – és szándéktalan vagy szándékos félreolvasata – miatt a szerzőket aszerint értékelik, hogy melyik úgynevezett oldalon áll. Művészeti szempontokról szó sem eshet.

– Én nem skatulyázom önt. Térjünk inkább vissza a regényhez. A főhőse Melák Kálmánka, óriástermetű, gügye alak. Egy kis faluban, Zápon nőtt fel mélyszegénységben, írni-olvasni is alig tud. A kukoricásban született, mint János vitéz, és ő is egy életen át hűséges szerelméhez, Julish-hoz, aki ebben a mesében az ENSZ tolmácsa. Kálmánkát, mint a leghülyébbet, megválasztják szülőfaluja ispánjának, majd hol börtönbe kerül, hol milliárdosok között tűnik fel, hol hajléktalan. Mi izgatta ebben a figurában?

– Olyan alakot kerestem, akiről mesélni tudok, akit könnyűszerrel elvihetek Amerikától Oroszországon át Afrikába és Ázsiába. A mese óriási előnye, hogy cselekményes, és a főszereplőjével bármi megtörténhet. Unom a cselekmény nélküli műveket, nem bírom olvasni a puszta szövegelést. Ha egy író filozofálgat, ahelyett hogy ábrázolna, az a vég. Már Arisztotelész leszögezte a Poétikában: a cselekmény fontosabb, mint a jellem. A főhős személyiségéről a tettei tanúskodnak leginkább.

– Ám az ön meséjében a jövő kilátástalan. A világból eltűnt az erkölcs, a közösség, a tudás éthosza. Az értelmiség megszűnt.

– Tíz éve írtam a Feleségversenyt, abban még volt egy mindenki által kiröhögött filozófus. A Kőbékában szellemi hivatásnak nyoma sincs. A könyv történelmi részében azonban még felbukkannak orvosok, írók, történészek, ugyanis visszamegyünk a múltba: 1946 októberébe, a lipótmezei elmegyógyintézetbe.

– Miért épp ez a helyszín?

– A Lipót akkoriban nem a betegek miatt volt igazán érdekes, hanem a normálisok miatt. A felszabadulás után 1946 szeptemberéig a szovjet főparancsnokság foglalta el az épületet. Kiköltözésük után visszaszállították az intézetbe a még ’45 nyarán evakuált elmebetegek kis részét, ugyanis közben sok betegnek nyoma veszett. A Lipótra költöztették be ekkor a volt deportáltakat, vagy nyolcszáz embert, akik a lágerekben életben maradtak és hazajöttek. De mivel a lakásukat a korábbi rendeletek értelmében elvették, és nem adták vissza, nem volt hol lakniuk. Beköltöztették a Lipótra továbbá azokat, a Szovjetunióból hazaküldött magyarokat is, körülbelül négyszáz embert, akiknek még szintén nem volt lakásuk. Többnyire magyar zsidók voltak, akiket Sztálin küldött, hogy felépítsék nálunk a kommunizmust.

– Őket is kezelték a pszichiátrián?

– Nem szorultak kezelésre, csak ott laktak az elmebetegek kórtermei mellett néhány hónapig. A deportáltak és a moszkoviták utálták egymást. A deportáltak attól féltek, hogy azt a keveset, amit visszaszereztek, a kommunisták végképp elveszik tőlük, az utóbbiak viszont fasisztának tartották a haláltáborokból hazatérteket.

– Tartok tőle, ez nem csak mese.

– Amit Lipótról írtam, dokumentálható. Idézem például Lukács György egyik cikkét, amely 1946-ban a Szabad Népben jelent meg, és amelynek az a lényege, hogy ha a zsidókat nem üldözték volna, nem lennének „szituative” antifasiszták. Vagyis ők egyáltalán nem lehetnek igazi antifasiszták. Ez a társaság kiegészült az akkor még a főépületben kezelt tébécésekkel és parkban lévő ideggyógyintézetben elhelyezett szifiliszes szovjet katonákkal is, de róluk a mesében nem szóltam.

– Aranybánya ez is egy abszurd szerzőnek.

– A korszak azért izgalmas, mert a háború után egy ideig nem dőlt el, hogy az országnak mi lesz a sorsa. Nem volt egyértelmű, milyen rendszer jön létre, és példás volt a káosz.

– Írja is, sokan attól tartottak, Sztálin esetleg Horthyt hozza vissza köztársasági elnöknek.

– Horthyt Sztálin védte meg attól, hogy háborús bűnösként perbe fogják, adandó alkalommal számíthatott a lojalitására. A Szovjetuniónak az ausztriai csapataikhoz kellett összeköttetés. Számukra a magyar terület volt a fontos, és nem az, hogy mi lesz a magyarokkal. Végül Sztálin úgy döntött, hogy a szovjet emigrációból hazatért Rákosi kerüljön hatalomra.

– Idézi Illyés Gyulát is, aki a Szabad Népben publikált köszöntőjét azzal kezdte: „Öröm számomra Rákosi Mátyás egyénisége és barátsága.” Hosszú múltja van a honi szellemi elit politikai behódolásának. Ez is hozzájárul az értelmiség eltűnéséhez?

– Definiálnunk kellene, mit jelent az „értelmiségi”. A mi felfogásunk a 19. századi német és a 20. századi orosz értelmezésnek felel meg. Az „intyelligencija” oroszul magasrendű, sokrétű szerepkört jelent. Az értelmiségi nem csak szellemi munkát végez, elvárják tőle, hogy a hazájáért, a népéért más módokon is cselekedjen: erkölcsi példakép legyen és utat mutasson. Az irodalmi élet vezetőinek, a felkent váteszeknek szellemi, lelki hatalmat tulajdonítanak, és papi funkcióba helyezik őket. Ez a 19. századi romantikus szemlélet Nyugat-Európában régen megszűnt, Amerikában ki sem alakult, ott kizárólag szakértelmiségiek léteznek, és nincs semmiféle igehirdetői feladatuk. Nálunk azonban még mindig a papi funkciót kérik számon az értelmiségen.

– Miért baj, ha a kiművelt főktől várják el, hogy irányt mutassanak, segítsenek eligazodni életben?

– Egy modern államban az egyének anyagi védelme és szellemi-lelki jólétének ápolása a szakmai intézmények dolga. Az egyének a bajukkal szakemberekhez fordulhatnak: lelkészhez, pszichológushoz, tanárhoz, szociális munkáshoz. Nálunk a ki sem épült vagy ismét lerohasztott intézményi hálózatot helyettesítik a pöfeteg tekintélyek.

– A honi értelmiségi gyakran politikacsinálónak képzeli magát. Megmondóemberként kinyilatkoztatja, melyik párttal kellene összefogni, ki legyen a miniszterelnök.

– Kártékony jelenségnek tartom.

– Talán társadalmi felelősségérzetből teszik.

– Ki kérte fel őket? Melyik társadalmi réteget képviselik, kinek a nevében beszélnek? Ki választotta meg őket néptribunnak? Mikor bizonyították az alkalmasságukat?

Fotó: Bazánth Ivola

– Ön nem érez társadalmi felelősséget?

– De igen. Igyekszem is pontosan ábrázolni azt, ami van. A műveim megformáltságát számon kérhetik rajtam. Kérik is: ha nem tetszik, amit írtam, legközelebb nem veszik meg a könyvet vagy a színházjegyet. Az írói pózokat és a váteszkedést azonban rühellem. Hogy jövök én ahhoz, hogy azt mímeljem, hogy mindenhez értek, és utat mutassak másoknak?

– Könyve az újfeudalizmusról is szól. A középkor felé haladunk vissza a jövőbe?

– Umberto Eco jó másfél évtizede azt írta, hogy a világ a neofeudalizmus felé tart. Ebben van valami. 1968 után erős konzervatív fordulat kezdődött, a felvilágosodás sok vívmányát visszavonták. Az emberi és szabadságjogokat korlátozzák, a tudás értékébe vetett hit már nem nagyon érvényes. Ez a fordulat alaposan tönkretette a világot.

– Nálunk nem királynak hívják ugyan az uralkodót, mégis teljhatalommal irányít, hűbéri rendszert működtet. A magyar újfeudalizmus már elkezdődött.

– A Kádár-korszakban is létezett. A párt főtitkára totális hatalmat tudott gyakorolni. A vidéki párttitkárok kiskirályokként szinte pallosjoggal rendelkeztek. Nem csodálható, hogy hasonló rendszer alakult ki 1990 után.

– A társadalom kasztosodása is egyre erősebb. Ön írta a Feleségversenyben: „A szegénység elleni harc átalakult a szegények elleni harccá.” A fikció azóta valóra vált.

– Ez a folyamat a rendszerváltás után kezdődött, amikor a teljes foglalkoztatás (a kapun belüli munkanélküliség) megszüntetésével milliók veszítették el a munkahelyüket és az egzisztenciájukat, és süllyedtek reménytelen szegénységbe. A kapitalizmus igen sötét formája valósult meg a mi térségünkben, amely leginkább az 1800-as évek első felének Angliájára emlékeztet. Nálunk furcsa módon a Kádár-korszakkal ért véget a polgári fejlődés, eltűnt az, a kiegyezéskor kialakult mentalitás, amely folyamatosan csökkenő mértékben ugyan, de valamennyire elviselhetővé tette a 20. századi borzalmakat. E polgári mentalitás megkövetelte, hogy legyenek olyan erkölcsi, szakmai normák, amelyeket külső kényszer nélkül is be kell tartani. Még lehetett hinni abban, hogy a tisztességes munka érték és a szakmai fejlődéssel előbb-utóbb érvényesülni lehet. Ezek az értékek lassan elvesztek. A társadalom mentális állapotát rongálja, hogy mind a náci, mind a bolsevik eszmék magyar hagyománnyá váltak, és összefonódnak. Ha Magyarországon azt mondják, hogy „keresztény”, az a harmincas évek óta azt jelenti: „nem zsidó”. Faji fogalom lett tehát a „kereszténység”, ami nemzeti katasztrófa. A „szegény” pedig a rendszerváltás óta a cigányt jelenti. A „szegény” is faji fogalommá vált. Ennél rosszabb nemigen történhetett volna.

– Elemzők szerint a közelgő választás akár tíz-húsz évre is meghatározhatja a jövőnket. Mit gondol erről?

– A politikai elemzés nem az én dolgom. Valamikor a hetvenes években egy kiváló ellenzéki barátom arról próbált meggyőzni, hogy csak az értelmiségi tudja, mi van az országban. Azt feleltem: mindenki tudja, a segédmunkás is, legfeljebb nem képes egzakt módon megfogalmazni. Szerintem az értelmiségi tudja a legkevésbé, mi folyik, mert a saját szűkös világában él, és fogalma sem lehet, mi történik azon túl. Ez is világjelenség, semmi speciálisan magyar nincs benne.

– Vidéki kis településeken, ahol csakis a kormányzati médiából lehet tájékozódni, nem biztos, hogy reálisabban ismerik az országot.

– A médiának nincs akkora jelentősége, amekkorát tulajdonítanak neki. Az emberek a saját bőrükön érzik, mi van, látják, hogyan él a szomszéd, és elsuttogják egymásnak, ki mit művel „odafönt”. Ideig-óráig széles körben el tudnak terjeszteni egy-egy felülről diktált primitív előítéletet, de nem ez a döntő. Az írástudatlanok között ugyanakkora az értelmes emberek aránya, mint az akadémikusok között. A hülyék aránya is ugyanannyi. Nem azért mondom, mert demokratának szeretnék mutatkozni, hanem mert ez a legszemélyesebb tapasztalatom.