Spiró György: Magyarországon a szó valódi értelmében nem létezik közélet

Nemrég jelent meg a Kossuth-díjas író új könyve, a Kőbéka. A kalandos történet a közeljövőben, Magyarországon kezdődik, egy kis faluban, Zápon megszületik a főhős. A szegény és tanulatlan Kálmánkából villanyszerelő-segéd lesz, s mivel őt tartják a faluban a leghülyébbnek, megválasztják ispánnak. Később bejárja a világot, sőt a 20. századi magyar történelmi múltba is vissza tud menni. S bár a szerző hangsúlyozza, hogy ez csak mese, a főhőssel együtt az olvasó a saját életét is körbeutazhatja. A mű azzal is szembesít, hogy az újfeudalizmus kora már elkezdődött.

2018. január 21., 13:18

Szerző:

– Ha abszurd író lennék, úgy érezném: veszélyben van a műfajom. A mai magyar valóság annyira abszurd, olyan elképesztő dolgok történnek nap mint nap, hogy nem lehet könnyű ezt írói fantáziával felülmúlni.

– Az egész 20. század felfogható az abszurditások gyűjteményének, e tekintetben nem látok különbséget az elmúlt évtizedek között. Az irodalmi ábrázolás az író látásmódjától függ, és nem attól, hogy éppen mi zajlik a világban. Shakespeare tragédiájában Hamlet azt mondja, Dánia börtön. „Úgy az egész világ is az” – feleli Rosencrantz. Mire Hamlet: „Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá. Nekem börtön.” Szemlélet kérdése tehát, mit gondolunk a számunkra adatott világról. Az író mindig nézőpontokkal kísérletezik és formákkal játszik.

– A Kőbéka meséje a közeljövőben játszódik: Magyarországon újra királyság van, a velejéig korrupt kormánypárt és a kormánypárti ellenzék vívja egymással látszatküzdelmét. A jelenünkkel való áthallásokat nem nehéz kihallani.

– Minden mesének van valamennyi valóságalapja, és az olvasó szembesülhet a saját életével. Az írói szándék része ez is. De ha az lett volna a célom, hogy leleplezzem a mai magyar politikai helyzetet, cikket írtam volna, és nem regényt. A sekélyes politikai felszínnél a műalkotás mélyebbre megy, összetettebben ábrázolja a világot. A sajtóban mégis mindenki a „közéleti” mondanivalóra koncentrál. Fölöslegesen. Magyarországon a szó valódi értelmében nem létezik közélet.

Fotó: Bazánth Ivola

– Hogy érti ezt?

– Hol nyilvánulhat meg a „köz”? Nem működnek a nyilvános párbeszéd fórumai. Az egyénnek semmiféle közéleti cselekvési tere nincs. Nem jó jel, ha a művekből kizárólag a politikai tartalmat akarják kiolvasni, polgárháborús viszonyokra utal. A regény kapcsán készült már velem interjú, gondosan fogalmaztam, írásban kijavítottam, hogy pontos legyen, aztán az interneten úgy adták tovább a névtelen portálok, hogy kiemelték a címbe az egyik félmondatomat, meghamisítva, hozzáfűzték a saját mondatukat, mintha én mondtam volna, és máris ordas uszítás lett belőle. Valakiket nyilván ezért fizetnek valakik. Arra gondolok: ilyen körülmények között abba kellene hagyni a nyilatkozgatást. Lehet, hogy maga az utolsó újságíró, akinek mondok valamit. A könyvek kizárólagosan politikai olvasata – és szándéktalan vagy szándékos félreolvasata – miatt a szerzőket aszerint értékelik, hogy melyik úgynevezett oldalon áll. Művészeti szempontokról szó sem eshet.

– Én nem skatulyázom önt. Térjünk inkább vissza a regényhez. A főhőse Melák Kálmánka, óriástermetű, gügye alak. Egy kis faluban, Zápon nőtt fel mélyszegénységben, írni-olvasni is alig tud. A kukoricásban született, mint János vitéz, és ő is egy életen át hűséges szerelméhez, Julish-hoz, aki ebben a mesében az ENSZ tolmácsa. Kálmánkát, mint a leghülyébbet, megválasztják szülőfaluja ispánjának, majd hol börtönbe kerül, hol milliárdosok között tűnik fel, hol hajléktalan. Mi izgatta ebben a figurában?

– Olyan alakot kerestem, akiről mesélni tudok, akit könnyűszerrel elvihetek Amerikától Oroszországon át Afrikába és Ázsiába. A mese óriási előnye, hogy cselekményes, és a főszereplőjével bármi megtörténhet. Unom a cselekmény nélküli műveket, nem bírom olvasni a puszta szövegelést. Ha egy író filozofálgat, ahelyett hogy ábrázolna, az a vég. Már Arisztotelész leszögezte a Poétikában: a cselekmény fontosabb, mint a jellem. A főhős személyiségéről a tettei tanúskodnak leginkább.

– Ám az ön meséjében a jövő kilátástalan. A világból eltűnt az erkölcs, a közösség, a tudás éthosza. Az értelmiség megszűnt.

– Tíz éve írtam a Feleségversenyt, abban még volt egy mindenki által kiröhögött filozófus. A Kőbékában szellemi hivatásnak nyoma sincs. A könyv történelmi részében azonban még felbukkannak orvosok, írók, történészek, ugyanis visszamegyünk a múltba: 1946 októberébe, a lipótmezei elmegyógyintézetbe.

– Miért épp ez a helyszín?

– A Lipót akkoriban nem a betegek miatt volt igazán érdekes, hanem a normálisok miatt. A felszabadulás után 1946 szeptemberéig a szovjet főparancsnokság foglalta el az épületet. Kiköltözésük után visszaszállították az intézetbe a még ’45 nyarán evakuált elmebetegek kis részét, ugyanis közben sok betegnek nyoma veszett. A Lipótra költöztették be ekkor a volt deportáltakat, vagy nyolcszáz embert, akik a lágerekben életben maradtak és hazajöttek. De mivel a lakásukat a korábbi rendeletek értelmében elvették, és nem adták vissza, nem volt hol lakniuk. Beköltöztették a Lipótra továbbá azokat, a Szovjetunióból hazaküldött magyarokat is, körülbelül négyszáz embert, akiknek még szintén nem volt lakásuk. Többnyire magyar zsidók voltak, akiket Sztálin küldött, hogy felépítsék nálunk a kommunizmust.

– Őket is kezelték a pszichiátrián?

– Nem szorultak kezelésre, csak ott laktak az elmebetegek kórtermei mellett néhány hónapig. A deportáltak és a moszkoviták utálták egymást. A deportáltak attól féltek, hogy azt a keveset, amit visszaszereztek, a kommunisták végképp elveszik tőlük, az utóbbiak viszont fasisztának tartották a haláltáborokból hazatérteket.

– Tartok tőle, ez nem csak mese.

– Amit Lipótról írtam, dokumentálható. Idézem például Lukács György egyik cikkét, amely 1946-ban a Szabad Népben jelent meg, és amelynek az a lényege, hogy ha a zsidókat nem üldözték volna, nem lennének „szituative” antifasiszták. Vagyis ők egyáltalán nem lehetnek igazi antifasiszták. Ez a társaság kiegészült az akkor még a főépületben kezelt tébécésekkel és parkban lévő ideggyógyintézetben elhelyezett szifiliszes szovjet katonákkal is, de róluk a mesében nem szóltam.

– Aranybánya ez is egy abszurd szerzőnek.

– A korszak azért izgalmas, mert a háború után egy ideig nem dőlt el, hogy az országnak mi lesz a sorsa. Nem volt egyértelmű, milyen rendszer jön létre, és példás volt a káosz.

– Írja is, sokan attól tartottak, Sztálin esetleg Horthyt hozza vissza köztársasági elnöknek.

– Horthyt Sztálin védte meg attól, hogy háborús bűnösként perbe fogják, adandó alkalommal számíthatott a lojalitására. A Szovjetuniónak az ausztriai csapataikhoz kellett összeköttetés. Számukra a magyar terület volt a fontos, és nem az, hogy mi lesz a magyarokkal. Végül Sztálin úgy döntött, hogy a szovjet emigrációból hazatért Rákosi kerüljön hatalomra.

– Idézi Illyés Gyulát is, aki a Szabad Népben publikált köszöntőjét azzal kezdte: „Öröm számomra Rákosi Mátyás egyénisége és barátsága.” Hosszú múltja van a honi szellemi elit politikai behódolásának. Ez is hozzájárul az értelmiség eltűnéséhez?

– Definiálnunk kellene, mit jelent az „értelmiségi”. A mi felfogásunk a 19. századi német és a 20. századi orosz értelmezésnek felel meg. Az „intyelligencija” oroszul magasrendű, sokrétű szerepkört jelent. Az értelmiségi nem csak szellemi munkát végez, elvárják tőle, hogy a hazájáért, a népéért más módokon is cselekedjen: erkölcsi példakép legyen és utat mutasson. Az irodalmi élet vezetőinek, a felkent váteszeknek szellemi, lelki hatalmat tulajdonítanak, és papi funkcióba helyezik őket. Ez a 19. századi romantikus szemlélet Nyugat-Európában régen megszűnt, Amerikában ki sem alakult, ott kizárólag szakértelmiségiek léteznek, és nincs semmiféle igehirdetői feladatuk. Nálunk azonban még mindig a papi funkciót kérik számon az értelmiségen.

– Miért baj, ha a kiművelt főktől várják el, hogy irányt mutassanak, segítsenek eligazodni életben?

– Egy modern államban az egyének anyagi védelme és szellemi-lelki jólétének ápolása a szakmai intézmények dolga. Az egyének a bajukkal szakemberekhez fordulhatnak: lelkészhez, pszichológushoz, tanárhoz, szociális munkáshoz. Nálunk a ki sem épült vagy ismét lerohasztott intézményi hálózatot helyettesítik a pöfeteg tekintélyek.

– A honi értelmiségi gyakran politikacsinálónak képzeli magát. Megmondóemberként kinyilatkoztatja, melyik párttal kellene összefogni, ki legyen a miniszterelnök.

– Kártékony jelenségnek tartom.

– Talán társadalmi felelősségérzetből teszik.

– Ki kérte fel őket? Melyik társadalmi réteget képviselik, kinek a nevében beszélnek? Ki választotta meg őket néptribunnak? Mikor bizonyították az alkalmasságukat?

Fotó: Bazánth Ivola

– Ön nem érez társadalmi felelősséget?

– De igen. Igyekszem is pontosan ábrázolni azt, ami van. A műveim megformáltságát számon kérhetik rajtam. Kérik is: ha nem tetszik, amit írtam, legközelebb nem veszik meg a könyvet vagy a színházjegyet. Az írói pózokat és a váteszkedést azonban rühellem. Hogy jövök én ahhoz, hogy azt mímeljem, hogy mindenhez értek, és utat mutassak másoknak?

– Könyve az újfeudalizmusról is szól. A középkor felé haladunk vissza a jövőbe?

– Umberto Eco jó másfél évtizede azt írta, hogy a világ a neofeudalizmus felé tart. Ebben van valami. 1968 után erős konzervatív fordulat kezdődött, a felvilágosodás sok vívmányát visszavonták. Az emberi és szabadságjogokat korlátozzák, a tudás értékébe vetett hit már nem nagyon érvényes. Ez a fordulat alaposan tönkretette a világot.

– Nálunk nem királynak hívják ugyan az uralkodót, mégis teljhatalommal irányít, hűbéri rendszert működtet. A magyar újfeudalizmus már elkezdődött.

– A Kádár-korszakban is létezett. A párt főtitkára totális hatalmat tudott gyakorolni. A vidéki párttitkárok kiskirályokként szinte pallosjoggal rendelkeztek. Nem csodálható, hogy hasonló rendszer alakult ki 1990 után.

– A társadalom kasztosodása is egyre erősebb. Ön írta a Feleségversenyben: „A szegénység elleni harc átalakult a szegények elleni harccá.” A fikció azóta valóra vált.

– Ez a folyamat a rendszerváltás után kezdődött, amikor a teljes foglalkoztatás (a kapun belüli munkanélküliség) megszüntetésével milliók veszítették el a munkahelyüket és az egzisztenciájukat, és süllyedtek reménytelen szegénységbe. A kapitalizmus igen sötét formája valósult meg a mi térségünkben, amely leginkább az 1800-as évek első felének Angliájára emlékeztet. Nálunk furcsa módon a Kádár-korszakkal ért véget a polgári fejlődés, eltűnt az, a kiegyezéskor kialakult mentalitás, amely folyamatosan csökkenő mértékben ugyan, de valamennyire elviselhetővé tette a 20. századi borzalmakat. E polgári mentalitás megkövetelte, hogy legyenek olyan erkölcsi, szakmai normák, amelyeket külső kényszer nélkül is be kell tartani. Még lehetett hinni abban, hogy a tisztességes munka érték és a szakmai fejlődéssel előbb-utóbb érvényesülni lehet. Ezek az értékek lassan elvesztek. A társadalom mentális állapotát rongálja, hogy mind a náci, mind a bolsevik eszmék magyar hagyománnyá váltak, és összefonódnak. Ha Magyarországon azt mondják, hogy „keresztény”, az a harmincas évek óta azt jelenti: „nem zsidó”. Faji fogalom lett tehát a „kereszténység”, ami nemzeti katasztrófa. A „szegény” pedig a rendszerváltás óta a cigányt jelenti. A „szegény” is faji fogalommá vált. Ennél rosszabb nemigen történhetett volna.

– Elemzők szerint a közelgő választás akár tíz-húsz évre is meghatározhatja a jövőnket. Mit gondol erről?

– A politikai elemzés nem az én dolgom. Valamikor a hetvenes években egy kiváló ellenzéki barátom arról próbált meggyőzni, hogy csak az értelmiségi tudja, mi van az országban. Azt feleltem: mindenki tudja, a segédmunkás is, legfeljebb nem képes egzakt módon megfogalmazni. Szerintem az értelmiségi tudja a legkevésbé, mi folyik, mert a saját szűkös világában él, és fogalma sem lehet, mi történik azon túl. Ez is világjelenség, semmi speciálisan magyar nincs benne.

– Vidéki kis településeken, ahol csakis a kormányzati médiából lehet tájékozódni, nem biztos, hogy reálisabban ismerik az országot.

– A médiának nincs akkora jelentősége, amekkorát tulajdonítanak neki. Az emberek a saját bőrükön érzik, mi van, látják, hogyan él a szomszéd, és elsuttogják egymásnak, ki mit művel „odafönt”. Ideig-óráig széles körben el tudnak terjeszteni egy-egy felülről diktált primitív előítéletet, de nem ez a döntő. Az írástudatlanok között ugyanakkora az értelmes emberek aránya, mint az akadémikusok között. A hülyék aránya is ugyanannyi. Nem azért mondom, mert demokratának szeretnék mutatkozni, hanem mert ez a legszemélyesebb tapasztalatom. 

Kevesen tudják, hogy a slow fashion, azaz a fenntartható divat kiemelkedő képviselői hazánkban a szőrmével foglalkozó szakmák, úgy mint az állattenyésztők, szűcsök, designerek, kereskedők. Ők azok, akik elkötelezettek, illetve érdekeltek abban, hogy a kezük alá kerülő állatokat megfelelő körülmények között tartsák. Nemcsak az Európai Unió és a hazai szigorú állatvédelmi, állattartási és környezetvédelmi előírások kötelezik őket erre, hanem maga a tény: csak annak az állatnak lesz szép, dús, jól felhasználható és főként eladható bundája, amivel jól bánnak, ami megfelelő körülmények között él. Épp ezen közös célok elérése érdekében, illetve azért küzdve, hogy a nem etikus állattartókat kiszorítsák a piacról szövetségbe szerveződtek. 

Elhunyt Vajda Mihály Széchenyi-díjas magyar filozófus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.