Spiró György: Az EU döntéshozói nem érdekeltek abban, hogy itt, a periférián gazdaságilag fejlett államok legyenek

A napokban jelent meg a Kossuth-díjas író új esszékötete, a Malaccal teljes éveink. Az írások 1969, 1989 és napjaink eseményeire is fölfűzhetők. Megtudhatjuk, milyen volt a hazai hatvankilences nemzedék, erkölcsösebbek voltunk-e a hatvanas években, mint ma, a rendszerváltásból miért lett belső gyarmatosítás, és vajon mitől retteg a társadalmi közép. E vékonyka kötet az elmúlt hatvan év átgondolására késztet minden olvasót.

2020. június 8., 06:00

Szerző:

Esszékötetében arról is ír, hogy egyetemista korában felvették a Eötvös Kollégiumba, ahol 1965-től 1970-ig lakott. Ez volt a leendő szellemi elit képzőhelye. Generációjukat így jellemzi: „A kollégiumban kevés volt a párttag. Nagy részük nem akart részesülni a hatalomból, akkor sem léptek be a pártba, ha kapacitálták őket, inkább meghúzták magukat egy rosszul jövedelmező, kényelmetlen állásban. Ez a jelenség még nincs ábrázolva. A divatos rendszerváltó témákhoz nem kapcsolható, a megalkuvók önigazolását aláásná. Nem jó szembesülni azzal, hogy minden korban létezik erkölcsi mérce, és akadnak, akik az önérdeküket nem akarják mindenáron érvényesíteni.” Mitől vált ilyen erőssé ez a nemzedéki erkölcs?

Ötvenhatnak köszönhető. Friss volt a forradalom emléke, és a különböző származású, gondolkodású ifjak hallgatólagosan egyetértettek abban, hogy az 1956. november 4-e után megalakult kormány nem legitim. Akadtak persze, akik szerepet vállaltak a pártállamban, mert úgy gondolták, a hatalmat csak belülről lehet megreformálni. Úgy gondoltam, hogy ez részben tévút, részben önfelmentés, de azzal sem értettem egyet, amit Eörsi István gondolt, amikor kiszabadult a börtönből. Lesújtva látta, hogy a társadalom kiegyezett, és úgy értékelte: a nép elárulta a forradalmat. Szerintem egy egész népet nem lehet erkölcsileg elítélni azért, mert szeretne életben maradni. Szerencsénk volt, hogy gyerekként éltük meg a nehéz időket, és hogy a hatvanas években még léteztek azok a polgári értékek, amelyek a nyolcvanas évektől gyengülni kezdtek, majd a rendszerváltás után szinte teljesen eltűntek.

Milyen polgári értékekre gondol?

A felvilágosodás korától alakult ki az a mentalitás, amely két világháborút, két-három forradalmat és ugyanannyi ellenforradalmat is túlélt: tisztességes munkával kell érvényesülni, számít az adott szó, és az emberi együttműködésnek vannak erkölcsi alapjai. Bízni lehetett abban, hogy a tudást elismerik, és a műveltség fontos. Én még ismertem igazi polihisztorokat, olyanokat, mint például Bíró Endre, a biológusprofesszor, aki Joyce elvileg fordíthatatlan prózáját, a Finnegans Wake-et magyarította. A rendszerváltás után a becsület és a tudás tisztelete elveszett.

Fotó: Marton Meresz

Meglepve olvastam, hogy a rendszerváltás idején úgy gondolta: ha belépne valamelyik pártba, akkor az az MDF lenne. Ha nem lett volna ott annyi antiszemita. Mi vonzotta a nemzeti oldalban, amelynek aztán állandó céltáblája lett?

Engem előbb tagadtak ki a nemzetből, már 1986-ban Az Ikszek ürügyén, meg egy 1987-ben megjelent versem miatt. Sok barátom volt az SZDSZ-ben, de kételkedtem abban, hogy a nyugati típusú piacgazdaság megvalósítható. Hozzám a Solt Ottilia fémjelezte szociáldemokrata szárny állt közel. Kezdetben úgy tűnt, hogy az MDF-et is erős szociális érzékenység jellemzi. Nagy szükség lett volna egy valódi nemzeti liberális pártra, nagy kár, hogy az sem volt reális. A Horthy-rendszer szimbolikájának újraélesztését katasztrófának láttam, a rasszista hergelést tragédiának. Tömegek kerültek kilátástalan nyomorba, a másfél millió megszűnt munkahely a mai napig nincs pótolva, a közmunka a kényszermunka domesztikált változata. Ilyen mértékű társadalmi egyenlőtlenséget a Horthy-kor produkált utoljára. A koronás címer megszavazása és a lakhatás alapjogának elvétele számomra annak volt az előjele, hogy visszamasírozunk a hűbériségbe.

Úgy fogalmaz: elkezdődött az ország belső gyarmatosítása. Nem túlzás ez?

A belső gyarmatosításnak komoly hagyománya van mindenütt, ahol külső gyarmatokra nem lehet szert tenni. Trianon után is ez történt, amikor az ipari, kulturális, oktatási központjaink nagy részét elveszítettük. A belső gyarmatosítás a frusztrált rétegek vagyonszerzését biztosította, történetesen a zsidóság állami kifosztása révén. Hasonló folyamatok zajlottak le 1948–49-ben is: akkor a polgárságot és a kicsit is jobb módú parasztságot fosztották ki. Az államosítással és az erőltetett iparosítással tömegeket kényszerítettek bérrabszolgaságba, és megfélemlítették az egész országot. Ez vezetett el ötvenhathoz. Kádár János tudta, hogy a következő népfelkelést csak az életszínvonal emelésével lehet megelőzni. Ehhez előbb szovjet, majd nyugati hiteleket kellett felvennie, és végzetesen eladósította az országot. A rendszerváltás után Lengyelországnak elengedték a hitelek nagy részét, a kevésbé fontos Magyarországnak nem, ez is mélyítette a válságot. A privatizáció során a működőképes állami vállalatokat hazai tőke híján a tőkeerős külföldiek vásárolták fel. Volt, ahol valóban fejlesztettek, gyakran azonban csak piacot vettek, és a magyar termelést felszámolták. Mindenütt ez történt a térségben, akármit is találtak ki az átmenet idejére.

Ugyanakkor az Európai Uniótól sokkal több pénzt kapunk, mint amennyit befizetünk. Uniós támogatások nélkül itt semmi nem lenne.

Nem az uniót kritizálom, mert egy igazi európai közösség szép lenne, ha létezne. Én az alamizsnák erodáló rendszerét bírálom, amely csak tartósítja a viszonylagos elmaradottságot.

Én nem nevezném alamizsnának azt a sok ezermilliárd forintnak megfelelő támogatást, amit az EU-tól kapunk.

Csakhogy más a társadalmi berendezkedés a központban, mint a provincián. Az unió valódi döntéshozói nem érdekeltek abban, hogy a periférián gazdaságilag és társadalmilag fejlett államok létezzenek. A nagyhatalmi, polgári demokratikus Anglia is abban volt érdekelt, hogy Indiát és a többi gyarmatot a kasztrendszerben tartsa.

Ehhez képest Brüsszel éppen az európai jogok megsértése miatt vádolja folyton az Orbán-kormányt.

Engem mulattat a látszat és a valóság dinamikája. A nyugati sajtó szabad, lehet szép, hangzatos nyilatkozatokat tenni, de a politikát a nyers gazdasági érdek diktálja.

Sokat foglalkozik a rettegő középosztály problémáival is. Miért tartja ezt olyan fontosnak?

A középrétegek globálisan ingatagok. Ezt láthatjuk Amerikában is, ahol a koronavírus-járvány megrendítette a társadalmat, óriási lett a munkanélküliség, és a lappangó rasszizmust megint a felszínre hozta. Kelet-Európában a relatív közép két évszázada, amióta csak van, joggal retteg a lecsúszástól. Ma az alsó középosztálynak nincs tartaléka, a társadalom legalább harmada rendkívül sérülékeny. Azok rettegnek leginkább, akiknek van féltenivalójuk, hitelből vásárolt a lakásuk vagy az autójuk, amelyet bármikor elveszíthetnek, akárcsak az állásukat – és ők a szavazók. A félelem vakhitet szül az ókortól kezdve a 20. századig és tovább. Nem véletlenül tarolnak a demagógok, a populisták, a szorongóknak fuvolázó népvezérek. A kispolgár akkor is hinni akar, ha tudja, hogy a szólamok hamisak, sőt ha a valóság rácáfol a hitre, a hit csak gyarapodik általa. A prekariátusok körében – ez a szorongók szociológiában használatos neve – a húszas-harmincas évek náci, fasiszta és bolsevik eszméi ma világszerte újra igen népszerűek.

A fasiszta és a kommunista ideológiák között azért akad néhány különbség…

A fasiszta és a kommunista eszme homlokegyenest eltér, az egyik embertelen, a másik, amelyik eredetileg az emberek egyenlőségét hirdette, humánus. A fasiszta és a bolsevik gyakorlat azonban egyaránt azon alapult, hogy a hatalmat megszerző többség (valójában egy maroknyi kisebbség) kinyírja vagy rabságba hajtsa a kisebbséget (valójában a társadalom többségét). Nem szokták hangsúlyozni, pedig fontos: a létező demokráciákban minden párt a társadalom középső harmadáért versenyez. Éppen ez okozza a polgári pártok közötti gyilkos ellentéteket. Ha eltérő lenne a célrétegük, akár meg is férnének egymással. Már József Attila látta a „fasiszta kommunizmus”-t. A nyilasoknak rengeteg kispolgár és munkás szavazójuk volt, Vörös Csepelt nevezhetnénk barna vagy zöld Csepelnek is. A nyilasok gazdaságilag jórészt ugyanazt ígérték, mint a kommunisták, csak többen voltak. A legjobb közgazdászaik át is mentették magukat a létező szocializmusba.

A jelenhez visszatérve: Magyarországon tíz éve egy autokrata népvezérre szavaz nemcsak a rettegő közép és a politikailag lojális gazdasági holdudvar, hanem a legszegényebb településeken élő nyomorgók is.

A társadalmi mobilitás megszűnt, a szegényeknek nincs esélyük a feljebb vergődésre. Teljesen kiszolgáltatottak. Az önkormányzatiságot – 1956 fő célját – legyűrte a szolgabírák és a fontos elvtársak újraépülő világa. Visszahozták a pártközpontból irányított tanácsrendszert, bár a folyamat még zajlik, és helyenként jelentős az ellenállás.

Könyvében a jelenünkről apokaliptikus képet fest: a huszadik század feldolgozatlan traumáihoz hozzáadódnak a mai kor fenyegetései, a globalizáció problémái, az óriási technikai fejlődés, amelyhez általános elbunkósodás társul. A vírusjárvány is azt jelzi: civilizációs fejlődésünk rossz utakra tért. A járvány hatására sokan pozitív változásokat várnak. Ön is reménykedik?

Tendenciákban gondolkodom, és ha a világháborúk tanulságait is sikerült elfelejteni, akkor a koronavírus-járványt is elfelejtik húsz-harminc év múlva, nem lesz döntő hatása semmire, a környezetszennyezés is folyik szépen tovább. Bizonyos iparágak nyerhetnek, az az ország, amelyikben először állítják elő a vakcinát, hatalmas profitra tesz majd szert, de persze azok is, akik hatástalan szereket árulnak majd méregdrágán. Nyilván lesznek olyan országok Afrikában, Dél-Amerikában, Ázsiában, netalán a Balkánon vagy a közelében, amelyeknek az egészségügye még inkább lemarad, ebbe sok millióan halhatnak bele, pontos számokat nyilván nem lehet majd tudni. A történelmet azok írják, akik a globalizáció áldásait – amelyek továbbra is számosak – majd élvezni tudják.

Pedig a járvány épp a globalizált világ veszélyeire figyelmeztet.

A figyelmeztető jeleket az emberiség nem szokta figyelembe venni.

Gothár Péter legújabb filmje, a Hét kis véletlen egy pesti család életét mutatja be a mai Magyarországon. A filmet májustól 20-tól vetítik országszerte.