Sárkányhegedűs

– Hova menjünk? – kérdezi Csík János egy tévéstúdió bejáratánál.

Mosolyra görbül a bajsza, pajkos vonallá szűkül a szeme. A fülledt délután beszorul a Szentendrei úti fák alá. Terasz kéne, igazi árnyék, kancsó limonádéban úszó fanyar narancsok!

Csík János túl van már egy interjún. Kamerák előtt a Szigetről faggatták, ahol jövő hétfőn barátaival ad monstre koncertet. Szörényi elénekli majd a kuglidalt, Kovács Kati recsegi a Rock and rollert, és persze Kiss Tibi eldörmögi a Most múlik pontosant. De ott lesz Presser, Hobo, Lovasi is, és mindenki, aki egy háromórás, Csík-zenekaros „Daloskönyvbe” belefér. Csík János meg csak húzza a délszláv, kalotaszegi, mezőségi talpalávalót, az LGT-s, illéses, quimbys, kispálos, hobobluesbandes dallamokat.

– Ismerek egy helyet a közelben – mondom, és baktatunk az aszfalton.
Kicsit húzza a lábát, azt mondja, tele van fémmel. Egy régi baleset nyomai – de erről majd később mesél.

Addig is akad közös témánk, ez pedig gyerekkori botlásunk, a shotokan karate. Harci sérüléseinket soroljuk: nekem csak a fogam törték le, neki egy edzésen jóval magasabb ellenfele „lerúgta” az orrát. El is ájult egy percre.

– Nézd, ilyen lett – nyomogatja az arcát. Nevetünk.

Olyan szelíd, hogy nem is értem, anno mit keresett a karatésok között. Zenekarának honlapján olvastam: ő a kínai horoszkóp szerint sárkány, a nálunk ismert csillagképlet alapján pedig bak. Vagyis csökönyös és küzdő szellem. Ez talán a semminél több magyarázat.

Grundok, ugróiskolák

’64-ben a Szovjetunióban Brezsnyev fel/leváltotta Hruscsovot, idehaza átadták a budapesti Erzsébet hidat, Londonban a Beatles berobbant a Hard Day’s Night című dallal. Csík János pedig december 30-án megérkezett egy kecskeméti társasház második emeletére.

Később többen zrikálták: „Szilveszterkor stílusosabb lett volna megszületni.”

– Talán siettem, mielőbb látni akartam, hogy mi van itt – mosolyog.

Apja ’56-ig párttitkár volt, de a forradalom után visszament konzervgyári munkásnak. Elege lett. Mesterember volt, paraszti vérrel. Boldog és jellemes embert akart faragni lányából és fiából.

János grundokon, zegzugokban, a sánta-, vagyis ugróiskolákban, a gombfocicsatákban edződött. Nem ő volt a legerősebb, de formálta, befolyásolni tudta a vele egykorú fiúkat. Volt köztük cigány, értelmiségi, munkás. A közösségben megtanulták tisztelni, elfogadni, kiismerni egymást.

– Sokkal többet voltunk együtt, mint a mai gyerekek. Akkor a közösségi játéknak nagyobb jelentősége volt, mint ma – mondja.

Az öreg Csík úgy gondolta, a bibliaolvasás és a zene formálja leginkább a személyiséget, a jellemet.

– Apám szerette volna, ha megtanulok zenélni – meséli János, aki hétéves korában gitározni akart.

Ki nem gondolkodott így a beatkorszakban? De nem volt hozzá tanár, így maradt a hegedű. Ötszáz forintba került az első hangszer. Kínai, eperfából készült. Apja minden évnyitóra, évzáróra elkísérte. Büszke volt a fiára. János hetedikes lett, amikor édesapja meghalt. A fiú évekre letette a hegedűt.

– Sokszor gondoltam arra, milyen jó lenne megbeszélni vele az első csókot, a borotválkozást. Felnőttként szerettem volna, ha mellettem áll, amikor díjakat kapok – mondja.

Lett volna alkalom bőven: Csík János átvehette a többi között a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Prima Primissima díjat. A piros szőnyeg mellett egy képzeletbeli szék mindig üres maradt.

Találunk teraszt, árnyat. Sokáig nem nyúl a limonádéhoz. Mosolyog és mesél, halk, szelíd hangon.

Középiskolásként nem a lecke, inkább a rakéták, az űrkutatás érdekelte. A technikumban közepes tanuló volt. Kiskunfélegyházán napi oda-vissza egyórás vonatútnyira volt a suli. Reggel ötkor kelt, és megesett, éjjel kettőkor még színészekkel a színészklubban vagy a táncosokkal a táncházakban múlatta az időt. Néptáncolni járt, ismét hegedűt vett a kezébe.

Akkoriban vadászpilóta akart lenni. Jelentkezett is egészségügyi vizsgálatra. Három napig orvosok „kezébe került”.

– Azt mondták, aki a vizsgálatokon megfelel, annak ötvenéves koráig nem lesz baja – nevet.
Ő kiesett a rostán. Sarkon fordult, és otthagyta a repülők világát. Pedig helikopterpilóta még lehetett volna belőle.
Ezután a BRG magnógyárban dolgozott fejlesztő lakatosként. Ott gyártották a szocializmus kultikussá vált, narancsszín gombos MK 27-es magnóját is. Aztán jött a katonaság, színhelyként a pesti Kunigunda utca, ahol az Aquincumi Tánccsoport zenészeként vészelte át a zöld ruhás éveket. Leszerelés után a békéscsabai Balassi táncegyüttes következett, és ’88-ban megalakult a saját banda, a Csík-zenekar.

Ennek jövőre lesz 25 éve.

Kétszer is meghalt

Tanult régi gyűjtéseken készült hangfelvételekről, személyesen Erdélyben próbálta ellesni ügyes, jó képzelőerejű és játéktechnikájú prímások, népzenészek hangszertudását, akik talán még a kottát sem ismerték, de hajtotta őket a versenyszellem és az önkifejezés vágya.

Fellépett zenekarával táncházakban, fesztiválokon. Két végén égette a gyertyát.

– Mielőtt leszállt volna az a csaknem végzetes novemberi köd, felkeltem, dolgoztam, lefeküdtem: de talán mégsem éltem értékes életet – mondja.

A Nyíregyházi Főiskolára tartott az autóval. Levelezőn tanult, vizsgája lett volna. Előzni kezdett, pedig nem látta be az utat, nem vette észre a szembejövőt. Darabokra tört a teste, kétszer meghalt, kétszer élesztették újra. Félő volt, hogy nem tud majd hegedülni. Másfél évig állt a zenekar, barátai támogató koncerteket szerveztek érte és családjáért. Végül felépült, és csak azért is megszólalt az a hegedű.

Sorsszerű volt a Lovasi Andrással való találkozás: a Kispál zenekar frontembere szólt a Csík-zenekaros Szabó Attilának, kéne nekik egy népzenészcsapat.

– Lovasiék a Petőfi Csarnokban léptek fel. A koncert közepén eljátszottunk egy kalotaszegi legényest, aztán néhány Kispál-számot. Amikor befejeztük, két-három másodpercig döbbent csend uralta a csarnokot. Ez nagyon hosszú idő. Aztán kitört az üdvrivalgás – mosolyog.

Végre megtalálták azt a formát, amelyik a népzenéhez közelebb hozza a mai fiatalokat.

– Ott igazolódott be, hogy másként is meg lehet érinteni a lelkeket.

Korábban is kísérleteztek, egyszer egy mezőségi táncdalt játszottak el dzsesszzenekari kísérettel, de ekkora sikert nem arattak, ennyi emberhez nem jutottak el vele.

– A buszunkkal megálltunk tankolni egy vidéki benzinkúton. Véletlenül pont oda tért be a Quimby együttes is. Bemutatkoztam frontemberüknek, Kiss Tibinek, és kértem, hadd játsszuk el az egyik számukat. Mivel már tudott a kérésről, egy telefonos megkeresés miatt, így személyesen bólinthatott. Évekkel később mesélte, hogy amióta a Csík-zenekar feldolgozta a Most múlik pontosan című dalukat, jóval többen hallgatják őket az erdélyi koncertjeiken. Volt olyan régi rajongójuk, aki azt kérdezte Kiss Tibitől: „Már a Quimby is készít népdalfeldolgozásokat?”

Csík János azt mondja, vigyáz arra, hogy ne essenek át a ló túlsó oldalára, ne szálljanak el a sikertől. Megtartják az egészséges egyensúlyt a népzene és a modern feldolgozások között. Hatni akarnak, katarzist okozni.

Beszélgetünk még kicsit arról, hogy kecskeméti iskolában tanít „hegedűt és brácsát”, és hogy mennyire nagy szó: Presser Pici bácsinak még megvannak a korábbi Csík-lemezek. Aztán arról, hogy tizenéves gyerekeit nem tudta igazán rávenni a zenélésre. Arról, hogy talán ő nem olyan következetes szülő, mint amilyen az apja volt. Mesél és mesél, halk, szelíd hangon. A fanyar narancsokkal szalad a délután.

Most múlik - A Csík zenekar Komáromban: