Salinger kedvese

– Nyilatkozta már: bonyolult családban nőtt fel, szülei mindketten alkotók voltak, bár nem túl sikeresek.

– Édesapám festő és angoltanár volt. Édesanyám újságíró. Már négyévesen történeteket meséltem neki, ő pedig legépelte őket. A „rendes” amerikai családokban általában a sport a fő tevékenység, mi viszont folyton írtunk. Tizennyolc esztendősen egy írásomat elküldtem a The New York Timesnak. Az irodalmi szerkesztőnek tetszett, de kért egy másik cikket – saját életemről. Ironikus történet született arról, hogyan látja Amerikát egy tinédzserlány a hetvenes évek elején. Címlapsztoriként közölték, egy fotóval rólam. Meglepett a fogadtatás: több száz levelet kaptam, és felkéréseket különféle lapoktól. Felemelő érzés volt példát mutatni: ha valaki elég kitartó és tehetséges, mindegy, hány éves, tizennyolc vagy több, sikeres is lehet.

– Salingerrel is akkor találkozott?

– Tőle is jött levél.

– Dicsérte önt?

– Azt írta: tetszett neki a cikkem, a téma és a stílus is. De hozzátette, legyek óvatos, a korai publikációk sikere elvakíthatja az embert. Válaszoltam neki, szinte naponta írtunk egymásnak, végül huszonöt levelet váltottunk. Salinger levelei valójában útmutatók voltak az élethez. Így indult a kapcsolatunk. Tanárom, mentorom lett. Komoly tudása ellenére vicces és szerethető ember volt. Megfordult velem a világ, amikor találkoztunk.

– Salinger ötvenhárom éves volt, ön tizennyolc...

– Naiv voltam. Abbahagytam az egyetemet és az írást. Összeköltöztünk. Gyönyörű helyen lakott, egy gerendaházban New Hampshire-ben, egy eldugott városkában Cornish mellett, egy dombon, fantasztikus kilátással a Connecticut folyóra. Mivel ott nincsenek kerítések, időnként puskával riasztotta el a betolakodókat, vagy aki csak eltévedt a birtokán.

– Gondolom, nem volt egyenrangú a kapcsolatuk.

– De, teljesen. Én nem a rajongója voltam, nem is a követője. Egymásba szerettünk. Magamat adtam, ahogyan ő is önmagát. Én még szinte semmit nem láttam a világból, Salinger viszont már unta is az egészet. Ő utálta New Yorkot, én alig vártam, hogy odamehessek. Nyaggattam, szeretném már kiadni az írásaimat, ő csak azért is visszatartott ettől. Aztán egyik nap, séta közben, közölte velem: menjek vissza a házba, szedjem össze a holmimat, nem akar velem együtt lenni már, más tervei vannak. És adott ötven dollárt.

– Otthagyta?

– Elmentem. Tudja, mai fejjel másképp viselkedtem volna, de akkor még szinte gyerek voltam. Miután különváltunk, a The New York Times folyamatosan közölte cikkeimet, esszéimet. Tizenkilenc éves voltam, amikor az első könyvem megjelent. Salinger még kéziratban olvasta, utálta, azt mondta, soha nem fog megjelenni. Tévedett. Különös: először csodálatos írónak tartott, de ahogyan hűvösödött a viszonyunk, úgy vált egyre féltékenyebbé rám. Kapcsolatunk vége felé már úgy tartotta, nem is vagyok igazi író. Azért sokat gondolok rá most is, fontos dolgokra tanított meg. De soha többé nem engedtem meg, hogy a párom uralkodjon rajtam.

– Egyedül nevelte fel három gyermekét. Fia, Wilson Bethel ma Hollywood egyik legígéretesebb fiatal színésze. Csakhogy az ön rendkívül sikeres írói pályája 1998-ban hirtelen megtört. Akkor jelent meg a memoárja: Otthon a világban. Az amerikai kritikusok támadták, mert nyílt őszinteséggel mert írni arról, hogyan használt ki egy fiatal lányt J. D. Salinger, az írófejedelem.

– A könyv elsősorban egy fiatal lányról szól, aki író és újságíró akar lenni, akinek álmai vannak, aki meg akarja váltani a világot, mint minden tizennyolc éves. Nem szándékoztam visszavágni Salingernek, de úgy éreztem: meg kell írnom, ami kettőnk között történt. Az igazságot nem bírta elviselni az amerikai sajtó, főképp az irodalmárok estek nekem. A The New York Times kritikusa azt írta: esze ágában sincs elolvasni „azt az undorító irományt”. S bár az élettörténetemnek Salinger csak egy szelete, mindenkit ez a szelet érdekelt...

– Nyilván.

– Persze. Sokan vágták a fejemhez: egy nagy író szennyesét nem való kiteregetni. De az igazságról szól a könyvem. Egyébként a támadássorozat kapcsán elhatároztam, nem fogok senkinek sem könyörögni, saját identitásom fontosabb, mindig is egyenes, őszinte ember voltam, maradok is olyan. Ugyanakkor kétségtelen: íróként tönkretettek egy időre. Kézirataimat olvasatlanul visszaküldték a kiadók.

– Amerika kitagadta?

– Igen. Nem foglalkoztak a cikkeimmel. Nagyon elkeseredtem. Eleinte a Nyárutó című könyvemnek sem volt kiadója. Elvittem a kéziratot New Yorkba is, ügynökségről ügynökségre jártam, mindenütt azt kaptam meg: tudjuk, hogy maga kiváló író, ám sajnos nem adhatjuk ki a könyvét.

– De Salingerrel magyarázták?

– Például valaki azt mondta, leromboltam az ázsiómat. Mástól azt hallottam: imádja a könyvet, de felejtsem el, hogy saját nevem alatt publikáljam. Idővel aztán egyvalaki bátran vállalta a könyvet és a nevemet is. Megjelenhetett a Nyárutó. Furcsa: annyi támadás után a Washington Post éppen Salingert hiányolta belőle. Hihetetlen. Évtizedekkel a kapcsolatunk lezárása után mi közöm lenne már az egészhez?

– Salinger 2010-ben halt meg. Ön visszakerült az irodalmi életbe. Új könyve, a Lány a hegyen hamarosan megjelenik Magyarországon is. Valós események ihlették. A hetvenes évek végén a kaliforniai Marin megye lakosságát rettegésben tartotta egy sorozatgyilkos. Az ön műve több mint lélektani krimi: izgalmas és egyben megrendítő regény a családi kötelékekről és a legmélyebb érzésekről. Közben Nyárutó című könyvéből sikerfilmet forgattak Kate Winslet főszereplésével, már játsszák a magyar mozik is. Újra felfedezték – túl Salingeren?

– Egyértelműen az európai kiadóknak köszönhető: itt nem foglalkoznak a múltammal, csak az számít, egy könyv jó-e vagy sem. Sokkal nyitottabban álltak hozzám – Magyarországon például az Alexandra Kiadó –, mint otthon. Persze mindig új könyvön dolgozom. Szeretek írni. Nincs is más választásom. Közben a regényírás rejtelmeire oktatok saját házamban. Mindenkinek megvan a maga története, amit szívesen megírna, de sokan szégyellik kimondani. Én abban segítek, hogyan küzdjék le gátlásaikat, és igenis álljanak a nyilvánosság elé igaz történeteikkel.