Salamon, a kétlaki világpolgár

Elnéztem a közönséget az Alexandra könyvankétjától a Liteáig. Javarészt nők. Még beszédfoszlányaikból is kihallik elégedettségük a szerző kisportolt alakját, méltóságteljes lépteit figyelve. Keresik az összevillanást a korai napsütéstől is lebarnult arc szürkéskék szemeivel. Mert Salamon Pált nemcsak hallgatni, de nézni is jó. „Hestonba oltott Paul Newman” – súgja róla valaki.

Két emberöltő után diskurálunk, hiszen ismeretségünk a messzi múltban gyökerezik. Amikor Horthy-Magyarország hadat üzent Amerikának, és megkezdődtek az elsötétítési gyakorlatok, két kiscserkész „farkaskölyök” pingálta fehérre az Aréna út járdaszegleteit. A másik ő volt.

Élete azóta is drámák sokasága. Az első felvonás az István úti festékesbolt vidéke, ahol apja rakodómunkás volt, a másodikat pragmatikus jövőkutatásai és felismerései motiválták, a harmadik pedig lelkiismerete lázadásáé, amellyel megkísértette az Extra Hungariam... kezdetű szentenciát. A negyediket most éli a több hazához tartozás konvergenciaszabályai szerint.

Túl van már napi úszó- és futóedzésén, egy Duna-parki padon ülünk. Szavai olyanok, mint megannyi művének önvallomásai: egymásba csúszik bennük tér és idő. A közgáz és a redakció, a világot jelentő deszkák és a manézs, a pesti Csikágó és a Stephansdom vidéke, Berlin dübörgése és egy lengyel falu csöndje, hajókürtök és magnós interjú a Genfi-tó partján. Végül egy Negev nevű település, ahol jobbról balfelé kattog a telex, ellentlétben a Hollán Ernő utcával, ahol balról kiáltanak megálljt a jobboldalnak.

Az ok, amiért télen-nyáron hordott fehér ballonkabátjában és keresztbe vetett tarisznyájával manapság mind sűrűbben tűnik fel honi kiadóink és szerkesztőségeink környékén, abból fakad, hogy nem bűn többé hajdani véleménye. „Én nagyon bíztam a szocializmusban, de ami megvalósult a történelmi kísérletből – kiváltképp Csehszlovákia megszállása után –, úgy gondolom, hogy ezért nemhogy meghalni, de főként élni nem érdemes” – kürtölte világgá a Neue Zürcher Zeitung 1972. augusztus 29-én, Provincia című regényének méltatása mellett, jóllehet ezt nem közlésre szánta, csupán a kollégának, háttér-információ gyanánt.

De mondta ő az „őszintét” később Lindsay Snow-nak, egy baloldali író és lord lányának is, aki a Corvina megbízásából fordította le Kés a méz hegyén című regényét. Nyilván politizáltak is a rózsadombi villában, mert a hölgyet nemsokára felkérték az ország elhagyására. Ki gondolta volna, hogy a francia katonai attasé által elhagyott lakásban véletlenül bekapcsolva maradt egy poloska. Gyűltek hát a rossz pontok Salamon káderdossziéjában, amelyet feltehetőleg első munkahelye, az FM nyitott, arra panaszkodva, hogy akták helyett fiókjába rejtve valami Bovaryné nevű nő naplóját böngészi.

Őszintén szólva akadt pótolnivalója, a gimnáziumban ugyanis – ahol még katonai karrierről és világmegváltásról ábrándozott – kitűnő tanárok sorának olvasási jóra csábítása ment el füle mellett, Komlós Aladárétól Szabolcsi Miklóséig. A klasszikus művek és az ő olvasmányai akkor még elkerülték egymást, csak egyetemi évei alatt kezdte falni a könyveket, de még éjszaka is. S megtörténik a csoda: a könyvtárak olvasói kartonjairól a neve átkerül a szerzők közé. Beletelt ugyan néhány esztendő, de az írói véna nála is úgy tör elő, mint volt iskolás kortársainál, Sándor Ivánnál, Hámori Ottónál, Sebestyén Györgynél vagy Ungvári Tamásnál, hogy csak néhányukat említsük.

Tehetsége utat talál magának. A Ganz-MÁVAG üzemi lapjától közvetlenül emelkedik a rangot jelentő Szabad Nép (később Népszabadság) főmunkatársainak sorába. Rovathoz sem tartozik, közvetlenül a Rényi–Földes–Szamosi-vezérhármas állítja őt a maga választotta röppályára.
Még a Nemzeti is felfigyel Temetés után című novellájára, Marton Endre rendel és rendez belőle Magadra kiálts címmel darabot. Básti „Lala” is barátságába fogadja, s afféle háziszerző már, amikor további tervei elé függöny ereszkedik. Annak határára érkezett, amikor íróember nem lel már szintézist a közélet hullámverései és önnön alapeszméje, a tízparancsolat között. Pedig védnökei még akkor is mellé álltak, amikor ’56-ról vitatkozott össze Nógrádi Sándorral, az extábornok agitpropfőnökkel.

Bűnlajstromát később azzal tetézi, hogy otthagyja NDK-beli tudósítói posztját, mert nem hajlandó Adenauert és Willy Brandtot háborús gyújtogatónak nevezni. Kíséri e közjátékot egy kamikazeakció is. Csalódásai memorandumával párttagsági könyvét is visszaküldi, s felkészül a legrosszabbra. Egy barát figyelmezteti, hogy feketelistára került, mire érlelődni kezd benne az emigráció gondolata. Egy titkos házkutatáson Gábor Miklós nyit rá a „szerelőkre”, egy későbbi filmhez adván ötletet, amely ma éppúgy bemutatható lehetne, mint Salamonnak Edelényi Jánossal és Fehér Györggyel készített tévéjátéka, A méz..., amelyben Nagy Péter figurája Sztálinéhoz volt hasonlatos.

Szakmai mélyrepülése során előbb a Tükörben nézheti, majd a nagycirkusz dramaturgiáján találja magát. Közben némi elégtétel, hogy az a dráma, amely botránykőként gördült ki a Nemzetiből, a szegediben sikerdarab. De az igazi csodákat a diplomácia kulisszái rejtik. Lord Snow egy amerikai vízummal lepi meg, amelyhez zöldkártya is járult.

Mindez már Bécsben éri utol, ahol egy évet töltenek ifjú nejével lelki gyötrelmek, alkalmi segélyek és a fizikai munka kemény háromszögében. Egyetlen vigaszuk az „atyamester” minden esti hívása, amelyekkel gondjaikat és gondolataikat próbálja távvezérelni. Salamon Mihály, az apa bűvös erőt érez a telefonban, amióta egyszer régen a svéd királlyal is kapcsolatba léphetett általa. Akkor a buchenwaldi túlélők Stockholmban veszteglő csoportja kérte fel őt szóvivőnek, tudván, hogy hajdani Renault-gyári munkásként jól megtanult franciául. Egy utcai fülkéből hívta fel az uralkodót, kapott is audenciaidőt.

V. Gusztáv eldiskurált vele, majd utasította a légierőt, hogy csapatszállító gépei vegyék fedélzetükre a volt deportáltakat. Most a császárváros és Amerika helyett a Szentföld felé ösztönözte övéit. Kínálkozott is egy meghívásos körutazás, amely – micsoda „törvényszerű véletlen” – számukra is teremtett egy államfői találkozást.

Egy szállodai ismeretséggel kezdődött, egy magyarul beszélgető tábornokkal, akiről kiderült, hogy az elnök adjutánsa. Salamon megkérte, lapozzon bele a szovjet rendszerről írt, A reménytelenség társadalma című tanulmányába, mellette ott volt immár angolul a diszkriminált színdarab szövegkönyve is. Másnap a generális odacsempészte mindkettőt Efraim Kacir asztalára, aki néhány nap múlva kávéra invitálta Mr. Salamont. Beszélgetésük végén pedig az elnök maradásra biztatta őket, sőt, még filmes ambícióira is rábólintott. Időközben ugyanis Edelényi is megérkezett öreg kamerájával, forgattak is – nyelvtanulásuk közepette – néhány oktató- és reklámfilmet. De a nagy álom, a játékfilm még váratott magára. A hírre összezártak az öreg studiócápák, és még az időközben rendszert váltott anyaország is idegenkedett egy izraeli koprodukciótól.

Költői képzelete mellett Salamon a ráció embere. Nem tagadja, hogy szívmelengető élménye volt a hajdani üldöztetés stigmáit most hadilobogókon látni, de érzékelte a nacionalista kulturkampfot is, amelyből nem kért. Áthajóztak Amerikába, megnézni, vajon ott segít-e valaki. Első nekifutásra a producerek csak hümmögtek A tékozló apa (végül The Long Shadow – a Hosszú árnyék) forgatókönyvére, de Liv Ullmann és Michael York felkarolja az ügyet, őket pedig – első rendezéseként – Zsigmond Vilmos állítja kamera elé.

A siker viszonylagos, de Salamon nem tud és nem is akar beletanulni a hollywoodi sikerreceptbe, inkább visszatér a könyvíráshoz. Úgy érezte, belezsibbadtak ujjai az írás nélkül eltelt évekbe, várja őt a Sorel-ház, amelynek önéletrajzi puzzle-epizódjait fejben már „összesakkozta”. Éppen csak le kell írni. Évek helyett néhány hónap alatt kerül nyomdába a könyv. Most már nálunk is. Egy letűnt kor kórrajzát felmutató regénye idehaza segít újra felfedezni Salamont. Bestseller ez a javából, amely legfeljebb az álnéven szereplő, mégis felismerhető kortárs tanúknak okoz nehéz órákat.

Aztán jönnek sorban a többiek. A Sorolvasó, a Santa Monica erőd, a Zeriffa, A menyegző, a Laktorképző és a Fellebbezés a siralomházból. Jól beszél már angolul, héberül, kicsit arabul is, de tudja, a műfordítás külön művészet, mi több, tudomány, ő pedig még mindig magyarul ír, számol és álmodik. Az Ábrahám fiainak fordítása, kiadása gyakran „hívja haza itthonról”. Viszi magával mindig első olvasmányát, a Bibliát, amelyet csaknem kívülről tud, de máig sem ért egy lezáratlan fejezetet: Hágár és Izmael kiűzetését. Ezt, a gyűlölet és az önpusztítás okát kutatja és kutattatja most hősével, Zakariással képzelete déltengeri szigetvilágáig.

Az írásban megszólal a rég eltemetett atyamester is. Transzcendens beszélgetései oly elevenek és naprakészek, mintha mobilján is elérhetné az elíziumi mezőket. De nála a holtak néha jobban értik az élők problémáit is. A vallásháborúkét például, vagy az arab–zsidó ellentét gyökereit, amelyeknél talán nagyobb hangsúlyt érdemelne a mindkét nyelvből kimutatható egy tőről fakadás. Simon Peresz, a mai államfő érti ezt. Legutóbbi beszélgetésükön azt ígérte Salamonnak, hogy néhány művét egy arab fordítás reményében megküldi a jordán és a marokkói uralkodónak s az egyiptomi elnöknek.
Ha a jó szándék üzenetei megértésre találnak, az új felvonást ígérhet a „Salamon-drámának” is.