Rés a pajzson

– A Magyar Mozgókép Közalapítvány megszűnésének idején – még az Andrew Vajna-féle Magyar Nemzeti Filmalap (MNF) megalakulása előtt – úgy vélte: mindenki a „nagy dobást” várja, bár nem segít a helyzeten az a sajátos hazai hozzáállás, hogy sokan kudarcát kívánják szinte bármely új kezdeményezésnek. A Fehér Isten sikere egyszerre nagy dobás és túllépés a kudarc utáni vágyakozáson?

– Nem. A Fehér Isten csupán egy film a többi közt. A siker persze járhat szakmai előnyökkel – például a hitelesség szempontjából –, ám inkább a jövőre nézve inspiráló. A kudarcvárás pedig sajnos a jelenlegi társadalom egészét jellemző nagy nemzeti sport. Nehéz az itthoni elvárásoknak megfelelni, s nehéz definiálni is ezeket az elvárásokat. Talán nem is kell. A kánon itt mindig kétes.

– Alapkarakterében alig változó társadalmunkban mintha mégis felnőtt volna egy új filmes producergeneráció, amelynek ön is tagja.

– Pedig statisztikailag ez nincs így. Jelen vannak még az idősebbek is, miközben a mi korosztályunk sem pályakezdő már, nálam fiatalabb producereket ugyanakkor még alig említhetek, kivétel nyilván két kiváló munkatársam is, Gyárfás Eszter és Berkes Juli. Az új generáció még várat magára. Noha szemléletváltásról talán mégis beszélhetünk. Európát még ma is szerzői filmek jellemzik, de már azok esetében is természetes a piaci szemlélet, a produceri attitűd. Ez itthon is egyre erősebb, ami azért nem jelentheti az alkotói hatáskör kompromittálását. De a producernek a finanszírozás különféle elemeinek ismerete mellett tudnia kell, mely kultúrákban kiket szólíthat meg, mikor melyik kérdés, téma lehet releváns.

– Woody Allen nyilatkozta: azért forgat Európában, mert munkájába – Amerikával ellentétben – nem szólnak bele a stúdióvezérek. Nálunk Andrew Vajna személyében igazi amerikai producer áll a Magyar Nemzeti Filmalap, vagyis a legnagyobb filmes finanszírozó és „megmondó” szervezet élén. Amely negyven százalékban vett részt a Fehér Isten költségvetésében. Cserébe igazítottak például a forgatókönyvön?

– Lényegében kész könyvvel kerestük meg az MNF-et. Másféle „megmondás” sem volt, a finanszírozásért „cserébe” nem kellett alkukat kötni, nonszensz is lenne. A stúdiórendszer és az európai kulturális filmezést támogató finanszírozás semmilyen módon nem összehasonlítható, nem jobb vagy rosszabb, hanem más. Ezt fontos tudnia az MNF-nek is, és ennek megfelelően kialakítania a szabályokat. Leginkább ebben vannak még vitáink, nem tartalmi, inkább hatáskörbeli kérdésekről, amelyekről még beszélni lehet és kell. Például arról, milyen százalékban részesül a bevételekből a filmalap, vagy kinek a jogköre határozni a nemzetközi értékesítésről és lényeges szerződéses, gyártási konstrukciókról. A produceri felelősséget a producerek gyakorolják, a filmalap pedig nem stúdió. A szabályzatban több előrelépés volt már, a még egyelőre korlátozóbb pontjain közösen kell dolgoznunk, gondolkoznunk.

– A kulturális élet más politikai kinevezettjei leginkább ideológia mentén akarnak utat jelölni az alkotóknak. Tény persze: ön például mindig is hangsúlyozta, hogy befeszülések helyett jobb a párbeszéd az új rendszer működtetőivel – miközben valóban sorra fogalmazta feléjük szakmai észrevételeit.

– Nézzük a dolgot józan ésszel: a Magyar Mozgókép Alapítványnak is volt egy döntéshozó testülete, ahogyan az MNF-nek is van. Mindkettő kritizálható, mint bármely hasonló szervezet. Az egycsatornás rendszer miatt a filmalapon nagyobb a nyomás, ami nem szerencsés senkinek. A televíziók szerepvállalása jóformán megszűnt, ez valódi érvágás és szokatlan is Európában. De ma már minden korábbi félelem és jelenlegi nehézség ellenére jól látható: a Magyar Nemzeti Filmalapban nem ideológiai megfontolások dominálnak, és a struktúra szakmai alapokon, hatékonyan működik, a régióban kiemelt stabil támogatással. Jelen kultúrpolitikai körülmények között ez nagy dolog, értékelni kell. És újra és újra kiállni a függetlenség értéke mellett, ha veszélybe kerülne. Ma sajnos más kulturális területeken erős a tartalmi kontroll, szörnyű veszélyes és ijesztő diskurzusoknak vagyok fültanúja, és pontosan átérzem más művészeti ágak művelőinek helyzetét.

– Milyen mélységben?

– A mai társadalom szokatlanul ignoráns. A korábbi évtizedekhez képest jóval kevesebb a kultúrafogyasztó. Sokszor persze – például a színházak esetében – a finanszírozás körülményei is abszurd módon változtak.

– Kérdés persze: a tudatlan, nemtörődöm állapot pusztán politikai, marketingérdekű manipuláció következménye, vagy más okai is vannak az elbutuláshoz vezető össznépi fásultságnak?

– Ez nagyon összetett kérdés, és az elbutulás talán nem a legpontosabb szó. A folyamatnak nem egy felelőse van, és mindenkinek vállalnia kellene belőle saját részét. Nem vitás, az alkotóknak is részük volt abban, hogy csökkent a honi filmek ázsiója. Működik persze egy öngyűlölő mechanizmus is, ez a legtöbb kulturális területen érzékelhető. A jelenség elemzésére megérett az idő. Szükséges lenne megfejteni, hogy a rosszul definiáló kritikusok, a nem sikerült alkotások, a nehezedő életkörülmények mellett kinek mi a felelőssége ebben az általános rossz társadalmi közérzetben. Erre sajnos nincs egy kedélyjavító gyógyszer.

– Pontos diagnózis nélkül lehetséges a gyógyulás?

– Nem hiszem. Talán bizonyos alkotások mégis segíthetik a pozitív változásokat. A művészetnek nem kell, nem szabad közvetlenül politizálnia, de állást kell foglalni, felmutatni fontos kérdéseket, felborzolni vagy éppen vigasztalni. Viharban bármely kikötő megteszi. Egy jó film talán ilyen kikötő. Én ebben hiszek, ezért dolgozunk.

– Jelen helyzetünkben – a zilált köz- és privát világ viszonyai között – valóban lehet úgy szerzői filmet készíteni, hogy az alkotók nézői szempontokra koncentrálnak?

– Mundruczó Kornéllal együtt – bármilyen hihetetlen – a nézőknek szeretünk filmet csinálni. De más ilyen filmek is készülnek. A két dolog nem zárja ki egymást. A Fehér Istent már harmincötezren látták. Széles társadalmi skálát jelez a szám. Féltem az itthoni fogadtatástól a tartalom miatt is. Tagadni a felelősséget, vagy inkább szolidárisnak lenni, ez itt nehéz ügy. Például sokan kérdezték: értsék úgy, hogy a film látszólag egyszerű üzenete nekik szól? Azt szoktam felelni: ha nem érzed úgy, hogy adott helyzetben művelt felsőbbrendűséged, politikai nézeteid, esetleg bőrszíned okán függőséget teremtesz magad körül, vagy éppen kitaszítasz, kirekesztesz másokat – akkor semmiképp ne vedd magadra a dolgot.

– Vagyis a film fő erénye: szembenézésre késztet egy önreflexióra amúgy kevéssé hajlamos közegben.

– Azt hittem, felelősség és önreflexió szempontjából nincs lejjebb annál, ahol ma tartunk. A visszajelzések kapcsán azt tapasztalom: van remény. Igaz, az egyéni késztetések egyelőre nem állnak össze közösségi akarattá, az összefogáshoz valódi szembenézésre lenne szükség. Ez nem idő, hanem elhatározás kérdése. Ami a saját dolgunkat illeti: számunkra épp ez az inspiráló – rést ütni a pajzson, most.