Régi dicsőségünk, hol késel?

Amikor meghal valaki a környezetünkben, úgy érezzük, mintha bennünk is elhalt volna egy darabka. Kiváltképpen, ha egy meghatározó személyiség, egy közeli barát, a kortársunk távozik. Lénárd László ilyen ember volt a magyar metal-szcéna művelői és rajongói számára. Ilyenkor megáll egy kis időre az ember és visszagondol a sok-sok közös emléket és értéket felvonultató évtizedekre.

A rockzene iránti rajongás meghatározó eleme a hagyományozás: ki milyen zenéket hallott otthon a szülőktől, miket hallgatott a nagytesó, a barátok, az osztálytársak, mi az, amitől maga is hanyatt esett, amire beindult. Ahhoz, hogy az utóbbi pár évtized magyar rockzenéjét feltérképezhessük, kicsit messzebbről kell nekifutnunk.

Az 1960-as évek első felében születettek még elkapták a magyar rockzene aranykorának utolsó időszakát: élőben láthatták-hallhatták koncerteken a „Nagy Generáció” előadóit és izgatottan várták a – jó esetben – évente megjelenő új nagylemezeiket.
A beatzene az angolszász országokból gyorsan ideért és gyökeret eresztett. Az Aczél György-féle TTT (Tiltott, Tűrt, Támogatott) viszonyrendszerben a zenekaroknál a Metro–Omega–Illés, az énekesnőknél a Koncz Zsuzsa–Kovács Kati–Zalatnay Sarolta triumvirátusok mellett működtek a progresszív underground képviselői is: a Syrius és a Mini, a másod- és harmadvonalbeli, valamint a vidéki beatzenekarok.

(Rozsonits Tamás írása teljes terjedelmében a 168 óra hetilap legfrissebb számában olvasható)

(Kiemelt kép: Fortepan / Urbán Tamás)