Raoul Wallenberg emléke – Hosszú időn át hallgattak róla, de Gobbi Hildának nem mertek nemet mondani
„Nem tudom, a vendégük vagy a foglyuk vagyok”
– jegyezte meg Raoul Wallenberg budapesti svéd követségi titkár orosz kísérőire mutatva 1945. január 17-én, amikor Budapesten elbúcsúzott védenceitől, hogy Debrecenbe induljon.
Raoul Wallenberg svéd követségi titkár, aki tízezrek életét mentette meg 1944–45-ben Budapesten, a szovjet csapatok parancsnokságára készült Debrecenbe, hogy előadja tervét a Magyarországon életben maradt zsidók normális életének megszervezéséről, és segítséget is kérjen a megvalósításhoz. Állandó sofőrjével, Langfelder Vilmossal indult útnak három orosz katona kíséretében. Ám Debrecenbe sohasem érkeztek meg. Ma már tudjuk, a Szovjetunióba hurcolták mindkettőjüket, és minden valószínűség szerint ott is haltak meg.
Wallenberg nem egyedüli diplomataként vett részt 1944-től kezdve Budapesten a zsidók megmentésében. A svéd mellett többek között a svájci, a portugál, a spanyol követség és a vatikáni nunciatúra munkatársai is vállalták a sokszor életveszélyes munkát. Legendássá azonban közülük elsősorban Wallenberg alakja vált. S ebben nyilván jelentős szerepe volt a háború utáni rejtélyes eltűnésének. A hidegháború éveiben a szovjetellenes propaganda egyik fontos elemévé vált újra és újra szóba hozni, mi történhetett Wallenberggel. A legendához – mint erről a Wallenberg-jegyzőkönyv című könyvemben részletesen írtam – az is kellett, hogy a 20. század egyik totalitáriánus diktatúrája ellen küzdött és a másik totalitáriánus diktatúra pusztította el.
A legenda épüléséhez az is alapot szolgálhatott, hogy Raoul Wallenberg az egyik leggazdagabb svéd család tagja volt. Nem hivatásos diplomata, aki könnyedén átvészelhette volna a háborút otthon, a semleges Svédországban. Senki nem rótta volna föl neki, ha csak a kandallója előtt szörnyülködik a BBC híreit hallgatva, mi minden történik egy távoli, ismeretlen országban. És azt se hagyjuk ki, hogy Wallenberg kétségtelenül nagyon rövid idő alatt épített föl egy igen hatékony szervezetet Budapesten, amely óvta, ellátta, élelmezte a megmaradt magyarországi zsidókat. A teljes reménytelenség idején az ő neve jelenthetett némi esélyt a túlélésre, hogy jön majd Wallenberg, és megment minket.
Talán az egymásnak is ellentmondó szovjet hivatalos nyilatkozatok is tápot adtak sokáig a legendának, hogy Wallenberg valahol, egy büntetőtábor, egy elmegyógyintézet vagy egy börtön mélyén még mindig él. A 33 éves korában a világ szeme elől eltűnt svéd személye, története a hidegháborús években alkalmas volt arra is, hogy rajta keresztül bizonyítsák a szovjet rendszer bűneit. Wallenberg történetének épülését nem csak a misztikus köd segítette, amely elfedte, mi is történt vele valójában. Hozzájárult az is, hogy a nyugati sajtó folyamatosan szenzációként tálalta a vele kapcsolatos új híreket. A Wallenberg sorsát kutatók sok tucatnyi, egymásnak is ellentmondó beszámolót ismernek arról, mikor, ki látta őt utoljára.
A Szovjetunió összeomlása után elsősorban egykori titkosszolgálati tisztek, KGB-sek, hírszerzők jelentkeztek újabb és újabb hírekkel. Egy eredetinek látszó Wallenberg-sztorival könnyen címlapra lehetett kerülni a nagy lapokban is, így aztán jó néhányan feltehetően csak saját üzleti érdekeiket szem előtt tartva álltak elő egy-egy új Wallenberg-történettel.
Tény, hogy máig sincs százszázalékosan hitelt érdemlő bizonyíték arra, hogy 1947. július 17-én valóban szívroham következtében hunyt volna el a moszkvai Lubjanka börtönben, ahogy 1957-től kezdődően a szovjet hatóságok állították. Sok bizonyíték azt támasztja alá, hogy kivégezték.
A szocializmus idején a pártvezetés már az enyhébbnek számító korokban is éberen ügyelt arra Magyarországon is, hogy bizonyos dolgokról ne eshessék szó a sajtóban. Nem lehetett arról beszélni, hogy szovjet csapatok állomásoznak Magyarországon, hogy miért van egypártrendszer és mi is történt 1956-ban. Ehhez hasonló Wallenberg története is. Pedig nem sokkal a felszabadulás után már akciók egész sora indult Wallenberg hősiességének megörökítésére.
1945–1946-ban megmentettjei nagy akcióba kezdtek azért, hogy Budapesten, közadakozásból szobrot állítsanak a svéd fiatalembernek.
Akkor még egyáltalán nem volt biztos, mi történt vele. Megmaradt a remény, ha egyre fogyatkozó mértékben is, hogy talán mégiscsak élve hazakerül Svédországba. (Családja ezért sem támogatta a szoborállítás ötletét egy ideig, mert szobrot élő embernek nem állítanak.)
Lévai Jenő könyvet írt róla, ez minden hibájával és tévedésével együtt alapmű ma is Wallenberg munkásságáról. A kor neves rendezője, Gertler Viktor filmet akart forgatni róla. A lapok új és új történeteket ismertettek mentőakcióiról. Közben megalakult a szoborbizottság, amely a pénzt gyűjtötte az emlékműhöz. A szobor elkészítésére a neves művészt, Pátzay Pált kérték föl, aki maga is aktívan részt vett a zsidók mentésében, de a mozgalom védnökei között ott találjuk Zsedényi Bélát, a Nemzetgyűlés első elnökét is.
Lassan elérünk Gobbi Hildához.
A Magyar Nemzet 1946. július 4-i számának egy cikke számol be arról (Wallenberg-emlékest Fischer Annie-val), hogy a Zeneakadémián miként emlékeznek meg Raoul Wallenbergről egy jótékonysági koncerten, aminek bevétele is a tervezett szobor költségeihez járulna hozzá. Gobbi Hilda ott arról beszélt, hogy Wallenberg Afrikából, Fokföldről volt visszatérőben Stockholmba, amikor tudomására jutott, hogy Magyarországon a nyilasok rémuralma tombol, ártatlanokat hurcolnak el és gyilkolnak meg, s ha odasiet, esetleg jót tehet. A nagyvilági sportember így sodródott bele a gerinceket edző vagy elroppantó események forgatagába. Itt érlelődött a humanista gondolat halált megvető előharcosává. Gobbi szerint autóját a felszabadulás előtt vagy srapnel találta el, vagy a nyilasok gyilkolták meg. (Ez a verzió egyébként a korabeli lapokban többször felbukkan, és 1946 végén a svéd parlamentben egy interpellációra válaszul a svéd miniszterelnök is azt felelte: „minden valószínűség szerint Gestapo-ügynökök” ölték meg Wallenberget.) Gobbi Hilda aztán a sárkányt legyőző Wallenberg alakját rajzolta meg a közönségnek, amikor úgy fogalmazott: „Raul (!) Wallenbergre, a sárkányölők reinkarnációjának mondható lovagra emlékeztünk. A személyen túli célokért harcoló hős maga a legenda.”
Ez a hasonlat nem véletlen. Az est egyik célja, mint említettük, hogy Pátzay Wallenberg szobrához gyűjtsön pénzt. Az emlékmű pedig egy sárkányt legyőző alakot ábrázolt. A szobor végül elkészült, felállították, ám hivatalosan már nem adhatták át, mert néhány nappal azelőtt ledöntötték. Valószínű, hogy a hatalomban megerősödött kommunista párt nem akarta ezzel a Wallenberg-szoborral a szovjeteket provokálni – akik végül is elvitték és meggyilkolták a második világháború egyik legnagyobb hősét. (A szobor eltűnése, majd reinkarnációja szintén nagyon érdekes történet, amit majd máskor mondok el.)
Teltek-múltak az évek, és Wallenberg hősiességét megemlíteni sem lehetett nyilvánosan. Mégis, a hetvenes évek közepén a Magyar Rádióban egy egész emlékműsor készült és került adásba Wallenbergről. Az nem túl valószínű, hogy a rádió szerkesztőinek – cenzorainak – sikerült volna kijátszani a figyelmét. Sokkal elképzelhetőbb, hogy ez egyszer azért tettek kivételt, mert olyan személy készítette az összeállítást, akinek nem lett volna egyszerű nemet mondani. A műsort a színésznő Gobbi Hilda jegyezte.
Gobbi Hilda nemcsak kitűnő színésznő volt, hanem a felszabadulás előtti illegális kommunista múltja, az ellenállásban való részvétele miatt is sok mindent megengedhetett magának, amit más nem. Kitűnő kapcsolatai voltak.
(1945-ben Rákosival, Kádárral együtt a fővárosi törvényhatóság – az önkormányzat – tagja volt, de a visszaemlékezések szerint Major Tamással együtt az elsők között fogadta Budapest szovjet városparancsnoka, Zamercev tábornok is.)
Ezt kihasználva sok embernek segített, s e rádióműsor tanúsága szerint még azt is megtehette, hogy Wallenbergről beszéljen az amúgy ebben az időben még szigorúan ellenőrzött Magyar Rádióban.
A műsor 1975. április 9-én készült és 1975. május 28-án, a 4 órás hírek után került adásba. A sorozatot, amelynek egyik része egyébként a Nemzeti Színházról szólt és a Színház a romok felett címet viselte, Holakovszky István szerkesztette, dr. Cserés Miklós rendezte. Ebbe a sorozatba csempészte be Gobbi a Wallenbergről emlékező részt.
A műsor elsőként a Magyar Nemzet 1946. júliusi cikkét idézi a zeneakadémiai koncertről. Aztán az is elhangzik, hogy a programban először a Svédországból visszatért Fischer Annie zongorázott. (Fischer a legrémesebb zsidóüldözések korát Svédországban vészelte át. S ez volt az első nyilvános fellépése visszatérve Magyarországra. A korabeli kritika áradozott az előadásáról.)
Hallgassuk tovább Gobbi Hildát: „Jó néhány pályatársam Raoul Wallenbergnek köszönheti a megmenekülését. Valamikor 1944-ben az Üllői úton jártam (ott volt egy ideig Wallenberg irodája – A szerk.) néhány barátom ügyében néhány papírral, kéréssel felszerelve, de sajnos nem jutottam fel az emeletre, ahol ezeket az embereket megmenthettem volna, s ahol olyan papírt szerezhettem volna, amely ebben a pillanatban a kezemben van. Schutzpasst.”
És itt felolvassa a Schutzpass szövegét, amely szerint a dokumentum tulajdonosa svéd védőútlevelet kapott, s elutazásáig a budapesti Svéd Királyi Követség oltalmában áll. Majd így folytatja a színésznő: „George Schiller, azaz Schiller György barátom Sczhutzpassa, amelyet Wallenbergtől kapott. Wallenberg megérdemli, hogy elhangozzék a neve ebben a visszaemlékező műsorban.”
Schiller György következik: „Mi abban az időben munkaszolgálatosok voltunk. Eredetileg csak hallottunk Wallenberg munkájáról, amikor ugyancsak az ő iniciatívájára létrejött egy nemzetközi munkaszolgálatos század, amelyiknek nyilván az volt a célja, hogy meg tudjon menteni embereket. S akkor minket bevittek a svéd követség szociális osztályára, Üllői út, Jókai utca, mostani Fürst Sándor utca. Mi akkor Wallenbergben egy olyan Pimpernel-szerű egyéniséget tiszteltünk. Néhány percre láttuk megnyerő, fiatalos alakját. Mindig utasításokat adott valamilyen humanitárius célból. Miközben engem az utcán elfogtak a hírhedt Lucska testvérek – ki is végezték később őket –, és eltépték Schutzpassomat, így védtelen lettem. Kivittek a téglagyárba, hogy onnan nyugatra vigyenek. És akkor Wallenberg nevében megjelent egy magyar alkalmazott, és kiválogatta a »svéd alattvalókat«, és azokat hazavitte. De nekem nem volt Schutzpassom már, de azt mondta, hogy engem ismer. És az ott lévő nyilasok és rendőrök ezt elfogadták. Tehát úgy látszik, hogy Wallenberg érvényt tudott szerezni ennek a példátlan humanitárius akciónak.” (Schiller György 1989-ben az uppsalai egyetem Wallenberg-archívumának is elmondta történetét, amely most a washingtoni Holocaust Memorial Museum honlapján meghallgatható.)
Ezután Gobbi felolvassa azt az 1944 októberéből származó dokumentumot, amelyben az szerepel, hogy Kemény Gábor (Szálasi külügyminisztere) és Wallenberg megegyezése értelmében a követségi alkalmazottak a csillagviselés alól mentesek, munkaszolgálatról visszahívhatók, a kijárási tilalom rájuk nem vonatkozik. (Sok embert sikerült ezen a módon megmenteni.)
Újra Schiller következik: aláírt megállapodások voltak a kormánnyal. De a nyilasok azt csináltak, amit akartak. A védett házakban sokszor voltak rendőrök, akik segítettek, mert ők sokkal rendesebbek voltak, mint a nyilasok, lehetett rájuk támaszkodni.
Schiller Gobbi kérdésére elmondja a Schutzpassok történetét. Kiemeli, hogy Wallenberg sokkal többet adott ki, mint ahány új „állampolgára” lett Svédországnak. De éppen ez volt a lényege a munkájának, hogy minél több embert megmentsen.
Gobbi így fejezi be: Wallenberg az ostrom alatt sajnos szintén elpusztult. Az ő hősiességét és humanizmusát őrzi egy utca Budapesten, halála évfordulóján volt egy koncert a Zeneakadémián.
Ma már természetesen tudjuk, hogy Wallenberg nem az „ostrom alatt pusztult el”. Hogy Gobbi tudta vagy sejtette-e az igazságot, mindegy is.
A lényeg, hogy mai tudásunk szerint ő volt az egyetlen, aki ebben a korszakban a nagy nyilvánosság előtt megemlékezhetett Wallenberg hősiességéről 1975-ben a szigorúan ellenőrzött Magyar Rádióban.
